29/04/2025
Ujkéry Csaba
Fekete kövek
- regényrészlet -
4.
A tavaszt szinte észrevétlenül váltotta a nyár, alig volt átmenet. Pár hűvös esős nap ugyan jelezte a korábbi évszakot, de ez nem volt számottevő. Az újságok hasábjain aggódtak a mezőgazdák és a mindenhez értő tollnokok: megsínyli a népgazdaságunk, amit egy aszályos év jelent. Európa forrongott, de itthon a napilapok, jelentőségéhez képest erről keveset írtak.
Inkább számított szenzációnak az Infecundin néven forgalomba kerülő első hazai hormonális fogamzásgátló tabletta, valamint a C-film. Ugyan ezen utóbbi használata, mint a tojás habveréskor, mellékterméket produkált, azon felül a nem kívánt anyaságot. Aztán a cikóriát lassan felváltotta, a harmadik világgal szoros kapcsolat eredményeként, a kávé. „Vendégeknek kávét a KÖZÉRT-től!” reklámszöveg kísérte a különböző kis kávéfőző masinák, mint a „gomba” és a „kotyogó” gyártásának híreit. Fontos volt még a Politikai Főiskola vezetőképző szakának diplomaosztása. Nem kevésbé a népi ellenőrzés feladatai és a népfront hírei; természetesen Pártunk és Kormányunk mindennapi tevékenysége.
A csehszlovák és lengyel eseményeket elhomályosították, a nyugati sajtóvilág hírei között a franciáké. „Fuss, barátom, fuss, a régi világ ott van a nyomodban!” skandálták Párizs utcáin a tömegbe verődött diákok, és a nagy forradalom, illetve a kommün óta nem látott megmozdulások voltak.
Úgy kezdődött, hogy a Párizs külvárosában a Nanterre-i campuson az új baloldali diákok kinyilatkoztatták: „Professzorok, vének vagytok!” Elvetették a demokratikus pártokat, a kommunistákat is. Változást akartak az egyetemeken, és az egész társadalomban. Mao, Che Guevara és Regis Debray műveiből merítették gondolataikat. A diákság nem volt szervezett; anarchisták, maoisták és egyéb tetszőleges filozófiák ihlette csoportocskák laza szövetségéből álltak.
Az egyetemen március 22-én erőszakos cselekmények történtek. A Les enragés, a magukat „Veszettek”-nek nevezett 150 diák elfoglalta az épületeket. Tüntetéseket szerveztek, és összecsaptak a jobboldali diákokkal. Ezért május 2-án a Nanterre-t bezárták, vezetőiket fegyelmi tanács elé állították. A diákok az utcára vonultak. Az intézmény vezetői rendőri beavatkozást kértek.
A zavargások átterjedtek a Sorbonne-ra. A német vörös hajú szociológushallgató Daniel Cohn-Bendit, becenevén „vörös Danny” társaival „kritikai egyetemet” alapított, tantermeiket Ho Si Minhnek és Che Guevarának nevezték el, mindent megt***ek, hogy professzoraikat kihozzák a sodrukból.
A rendőrségi beavatkozás, olaj volt a tűzre; különösen, hogy behatoltak az egyetemre. Ugyanis a középkor óta élő hagyomány, hogy az egyetemek védelmet élveznek az államhatalommal szemben. Ez szólította utcára a diákságot, és mondhatni, elszabadult a pokol.
A lázadás a bölcsészkarról indult. A nanterre-i Gippin dékán döntése, hogy kizárt 12.000 diákot, csak tovább sodorta a rebelliót az anyaegyetemre, a Sorbonne-ra, amely a világ legnagyobb egyetemének számított 160.000 hallgatójával. Rocke rektor úgy gondolta, hogy a leghelyesebb, ha ő is bezárja az egyetemet, és hívja a rendőrséget. Ez történt. A szorgalmas rendőrök napi 11,25 frank bevetési prémiummal, valamint egy-egy letartóztatott diák után 16,28 frank fejpénzzel gazdagodtak. Ennek lett az eredménye, hogy a Nemzeti Diákszövetség (UNEF), és az Egyetemi Tanárok Szakszervezete (SNESUP) csatlakozott a diákokhoz.
Az első utcai összecsapásra május 11-én került sor, miután a diákok éjszaka barikádokat emeltek, 20.000 vettek részt a tüntetésen. A rendőrök kíméletlenül léptek fel. A házfalakon különböző írások hirdették: „A képzelet meghódítja a hatalmat!” Jelmondatuk volt: ”Elutasítjuk azt a világot, melyben azért a biztonságért, hogy nem hal éhen az ember, az unalmat kapja!”
Május 13-án a munkásság sztrájkolni kezdett, és támogatását hangoztatta, miközben bérharcot hirdetett. Egymillió ember vonult Párizs utcáira, a diákok Mao, Marx és Marcuse nevével. Bár fegyverek használatára nem került sor, De Gaulle tábornok hatalmi gépezete a Quartier Latin városrészben megmutatta az állam vasöklét.
Ezt követően, mint a lázadás legismertebb alakját és vezetőjét, vörös Dannyt kiutasították az országból. Ez újabb tiltakozási hullámot váltott ki, de a rendőrség következetes fellépésére, június elejére lassan megnyugodtak a kedélyek. Éppen ekkorra jött el, De Gaulle tábornok hatalomra jutásának 10. évfordulója.
Iván felett az események úgy elszálltak, mint a magasban a madár, amelyet látni ugyan, de nem sok értelme van figyelni. Az újságokban megjelentek mértéktartó híradások. Érződött, hogy a hatalom nem tudja eldönteni, mennyire jó az neki, ami Párizsban történik. Az, hogy felfordulás van egy imperialista államban, persze jó. De az, hogy ebből a francia kommunisták kimaradnak, kevésbé. Akkor kezdtek észhez térni, amikor a France-Soir – közvélemény kutatása alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a párizsiak többsége egyetért a diákság követeléseivel. A diákság nem kereste a kommunistákkal a kapcsolatot, mert úgy gondolták, hogy részei a fennálló rendszernek.
Alaposan feltehető, hogy erre okot adott a Kommunista Párt vezetőségének egyik tagja, George Marchais. Elvet***e a sulykot, amikor a nanterre-i egyetem bezárása után a L’Humanitében terjedelmes cikkben fejt***e ki, hogy a nagyburzsuá csemeték teszik a felfordulást, akik lenézik a munkásosztályt, és a kapitalista monopoliumok érdekeit szolgálják. Az Új Kína Hírügynökség szerint viszont a diákok megmozdulása a dekadens francia oktatási rendszer elleni tiltakozás. Felrótták a Francia Kommunista Pártnak, hogy lejáratta a diákok igaz ügyét. Na ez hatott. Ugyanis a francia elvtársak hangneme megváltozott, a rendőri brutalitást és az egyetemek állapotát kezdték okolni az események okán. A magyar közmédiában inkább a tanácstalanság volt jellemző, bár élénken emlékezvén ’56-ra, a rebbeliótól iszonyodtak. Nem lehet tudni, mi lesz abból, ha az egyetemisták az utcákra vonulnak.
Ennyit körülbelül Iván is tudott, mert baráti körét élénken foglalkoztatták a párizsi események. Többen próbáltak útlevelet szerezni, azzal a titkolt szándékkal, hogy a helyszínen győződjenek meg az igazságról, és fiatalos lelkesedéssel csatlakozzanak. De Ivánt, mintha elvarázsolták volna. Lea olyan hatással volt rá, mint ez idáig egyik kapcsolata sem. Habár a lány kikötötte, egymás ügyeibe nem ártják magukat, ezt feltételként szabta a folytatáshoz, mégis vállalta. Abba reménykedett, hogy az idő múlásával meggyőzi a lányt. Megállapodásuk ellenére kapcsolatait felszámolta. Egyszerűen nem érdekelte más, csak Lea, és alig várta az együttlétet.
Eddigi nőügyei is kiállták volna a próbát. Jó megjelenésű partnerei voltak, alkalmasint kellő ésszel is megáldva. Mégsem szakított egy másikkal, de nem is tervezett távlatokat. Lea szép nő volt. Kiváló temperamentummal, és imádott szeretkezni. Az ilyen nők rendszerint tudnak is. Hát ez az. Meghatározó lett a változás, amit lassan érzett: egyre fontosabb ő is a lánynak.
A nyár mindig gyönyörű, még akkor is, ha esik. A Balaton mellett különösen, megalkudva esővel, hűvössel, tomboló széllel. Tapasztalt vízi emberek tudták, a rossz időt, felváltja a jó; általában nem szokott három napnál tovább tartani a frontbetörés következtében a lehűlés. A szélnek, a horgászokkal ellentétben, a vitorlázók örültek. Az ellentét e két társaság között nemcsak ebben állt. Abban is jelesen, hogy ki birtokolja a kikötőt.
A pecások egy tekintélyes része, már azok közül, akiknek nem volt vízi járművük, a mólókon szeretett horgászni, a mély víz miatt a hajójárat felé dobtak, mivel a másik oldalon többnyire, a sekélyvizű strandok voltak. Ez volt a háborús ok. Ugyanis a vitorlások gyakran kényszerültek a mólók mellett haladni; nem beszélve arról, hogy kikötni. Ez zavarta a zsinóráztatókat, mert nem csak ki kellett venni a horgot, hanem rosszabb esetben össze is szedte a damilt a swert avagy a kiler. Ugyanakkor a vitorlázók sem szerették, ha rátekeredik a nylonzsinór a kormánylapátra, főleg nem a motor propellerére. Ez a helyzet, bár régről datálódik, napjainkban is tart.
Szóval a nyár gyönyörű, és Iván, aki minden lehetséges szabad idejét Fonyódon a kikötőben a Begő nevű, Jenau Sangria 26-os vitorlásán töltötte. Vízparti nyaralójukat nem adták bérbe, volt, hogy üresen állt. Ő akkoris a hajón aludt, lévén kajütös, és négy személynek kényelmes. Ritkán volt egyedül, barátai szívesen társultak, indultak több napos túrákra. Ilyenkor mindig más kikötőkben horgonyoztak. Így aztán Tihanytól és Badacsonyon át Keszthelyig övék volt a Balaton, és annak minden „gyümölcse”.
Ez alatt, a vitorlázás gyönyörűsége értendő: a napfény, a szél és a hullámok másutt nem tapasztalható harmóniája; a csodálatos panoráma, ami percenként a hajó haladtával más és más perspektívában mutatja a partot; a szabadságnak a páratlan érzése, amit csak a szabad vízi úton élhet át az ember; az elemekkel való küzdelem sikerélménye; a kikötők változatos társasága, az őszinte bajtársiasság. No és a lányok, akik, mint gyémántszemű madarak az édenkertben, szívesen repültek velük útjaikon.
Vitorlázás közben nem lehet unatkozni. Mert ha jó szél van, és rendszerint van, az maga az élvezet. Ha nincs szél, le lehet horgonyozni, vagy csak úgy himbálózni a tó közepén, nagyokat fürdeni vagy olvasni, hogy más dologra ne térjek ki. Az a mondás járta: „Ha van szél, nagyszerű, de egyben rossz, mert majd eláll. Ha nincs szél, nem jó, de nem baj, mert majd megjön”. Ez a hajózók sajátságos optimizmusa.
Ivánnak ez a nyara annyiban különbözött a többitől, ha hétvégén Lea nem tudott leutazni hozzá, akkor ő ment fel Pestre, magára hagyva Begő-t. De ha egy mód volt rá, megszervezték. A lány megérkezett vonattal, ő az állomáson várta.
A mostani hétvége szomorúnak ígérkezett, mert Lea váratlanul lemondta jövetelét. Mindennap felhívta, hosszan tartottak a telefonok, aminek nem kevés tantusza látta kárát. Hovatovább többet hordott magánál, mint aprópénzt, és gyakran cserélte össze a fillérekkel. A készülékek persze ziregtek, zörögtek, sípoltak. Leginkább a bib…bib… bib…bib, a foglaltat jelző hang idegesít***e. Ezt nem csak akkor adta a készülék, ha a hívott mással beszélt, hanem akkor is, ha nem jött létre a kapcsolat. Ilyenkor gyakorta elnyelte az automata a pénzt. Még akkor is bosszantó volt, ha a tantusz hatvan fillérnek számított.
Jó előre tudta a lány, mikor kell dolgoznia, melyik hétvégéi szabadok. Így be tudták osztani a nyarat. Előfordult, hogy a rend valami oknál fogva felborult, ilyenkor ment fel Iván. De most hiába ajánlotta, Lea azt válaszolta, felesleges, úgysem érne rá. Arra a kérdésére, hogy müncheni barátja érkezik tán, ezért szabadulna tőle, Lea kitérő választ adott. Iván let***e a telefont, belerúgott a fülkébe, és becsapta az ajtót.
Kora délután volt, bár augusztus közepe, a tegnapi frontbetörés utáni lehűlés, és a rohanó szürke felhők, őszies világot idéztek. Legalább tíz fokot esett a hőmérséklet, és az eső is szemerkélt. Felhajtotta dzsekije gallérját, és elindult a part felé. Át a parkon, ropogott lába alatt a sárga gyöngykavics. Az volt a terve, hogy felmegy a hajójára, elköt és kifut. Egyedül van ugyan, és a szél négyes erősség körüli, de annál jobb. Kiküzdi magából a ronda érzést, amit a féltékenység jelent. Úgy érezte magát, mint akit megcsaltak.
Északról fújt a szél, bár Tihany felől világosodott az ég alja, mégsem lehetett tudni, nem száguld -e a Bakony felől újabb „gerenda”, ami hajósnyelven a sötét viharfelhőnek az elejét jelenti, akárcsak a házakon a szemöldökfa. A parton igyekezve, nekidőlve a légáramlatnak, hűsít***e homlokát. A hatalmas nyár-és fűzfák vastag ágai begörbültek, szakadtak leveleik, kis ágak törtek le és gallyakat görgetett a szél, miközben felkapva a nedves homokot szétszórta. Apró tűszúrásokként érezte arcán. A hullámok hosszan, tetejükön fehér kutyákkal, ahogyan a tajtékot nevezték, rohantak. A parthoz érve, kicsapva messze köpték freccsenő cseppekkel, amit hordoztak.
Megállt a hajónál. Nézte hogy ágaskodik, hintázik, mint rövid kötőfékre fogott megbokrosodott paripa. Mellette a két másik hasonlón; sírtak a watnik, csatantak a kötelek, nyikorogtak a hajók. A kikötőnek ez a része földnyelvtől és facsoporttól volt védve, mégis megtáncoltatta az idő az árbocosokat, a partvédelem felett ki-kinyaltak a hullámok.
A szomszéd hajóról egyensúlyozva, a merevítőkbe kapaszkodva igyekezett a partra, egy matróztrikós hajós.
– Jó kis zergenye! – mondta, miközben a partra ű
toppant. – Ez az átkozott eső, ez ne lenne… hát te?
– Kimegyek…– felelte Iván.
– Egyedül?!
– Ja…
– Akkor jó reffelj be. Én a fenekemen maradok,
holnapra már enyhülést mond… – ezzel fejcsóválva indult a pavilon felé ahol ilyenkor, némi sörök és fröccsök mellett mulatta a rossz időt a hajóstársadalom.
Iván belépett a hajójába. A cockpitben, a fedélzeten csuromvizes volt minden. Kinyitotta a kabinajtót, lement. Hanyatt dőlt a heverőn, kezét feje alá téve bámult ki a barátságtalan időre.
Mi a francot kezdjen magával? – kergették egymást a gondolatai. – Igaza van Medvének, ahogy becézték szomszédját, vezetékneve után mindössze egy nemzetes y betűt elhagyva. Az idő kemény és lehet, hogy még rosszabbra fordul. Csak szenvedne kint. Ilyenkor egyedül nem öröm a vitorlázás, ahhoz semmi kedve nem volt, hogy felcsípje valamelyik unatkozó sporttársát. Turistát, tehát gyakorlatlant veszélyes lenne kivinni. Elég, ha az ember magára tud vigyázni. Eh, jobb a békesség…
Miután így meggyőzte magát, újra jöttek a komor gondolatai. Lea máshoz is kötődik. Lehet ő bármily reményteljes, jelenleg nincs semmije, és lehet, hogy soha nem lesz azon kívül, amit szülei után örököl. A bírák nem gazdagodnak. Havi fizetésük az egyik napról a másikra megélni elég. Félretenni esetleg a nyaralásra valamennyit, meg karácsonyra, de vagyont gyűjteni, kizárt dolog. Kereső mellékfoglalkozást, másodállást nem vállalhatnak. Hát akkor mi a francnak csinálni ezt az egészet, nemzet napszámosi szinten. Mindenkinek csak egy élete van… Münchenben meg kertes villa, Mercedes, minden… Nem először gondolta végig, de még egyszer sem érezte a jóléttel szembeni esélytelenségét, mint most.
Nem andalította el mint máskor, a hajó ringása. A belső feszültség majd szétrobbantotta. Le kell vezetni, ennek legegyszerűbb módja, a gin, de jó sok. Összeszedte magát, feltápászkodott és elindult a Matróz-ba. Éjjel-nappal nyitva, és hajnali kikötések után nemegyszer fejezték be ott a tegnapot, és mindjárt kezdték a mát. Rossz időben is alkalmas a féltetővel fedett, hibiszkusz bokrokkal övezett kerti része.
Amint újra átvágott a parkon, tekintete az üresen árválkodó telefonfülkére esett. Egyszerűen nem tudta megállni, hogy ne felé irányítsa lépteit. Közbe szidalmazta magát, ha maradt még benne egy csepp önérzet, ellenáll és nem hívja fel Leát. A tantusz már az ujjai között volt, bámult ki az esőcseppek pöttyözte üvegfalon. Aztán mégis bedobta. Hallotta, mint csörög és kattan, bejött a búgó hang, a hívójel.
Mintha benne is kattant volna valami. Mutatóujja nem a megszokott számok után nyúlt, hanem egy régi számot idézett, amit korábban gyakran hívott. Kicsengett.
– Halló? – hallatszott a túl végről.
– Szevasz Réka… Iván vagyok…
– Hát te? Nem vesztél el? De örülök neked!… Mi van
veled?
– Hosszú… Ráérsz?
– Hát…
– A Matrózban leszek. Várlak… ha nem tudsz jönni,
persze megértem…
Itt megszakadt a vonal, s az átkozott bib…bib…hallatszott. Iván nem tudta eldönteni, hogy valóban megszakadt, vagy a lány let***e. Nem is akarta tudni, kilépve a fülkéből, indult a park végében a kerthelyiség felé.
Ismeretségük Kovai Rékával régi. Oly messzire nyúlik vissza, amikor még a lánykák is nyugodtan, felsőrész nélkül fürödhettek a Balatonban. Együtt cserepedtek nyaranta. Fonyódi volt, édesapja körorvos, anyja az általános iskolába tanított
Azért is különleges volt kapcsolatuk, mert nem ment túl a barátságon. Réka pár évvel fiatalabb, jó alakú, sportos lány volt. Fekete Kleopátra-haj keretezte kreol arcát, mintha a nyár barnaságát, a tél sem tudná letörölni. Zsongtak körülötte a fiúk, nem kevésbé volt népszerű köreikben, mint Iván a lányokéban. Sokszor beszélték meg hason fekve a partvédelem meleg betoncsíkján vihogva, kalandjaikat.
Aztán a lányt felvették Pestre a jogi karra, ritkán futottak össze. Néhány kapkodó szó, és rohant mindegyikük tovább a maga útjára. Réka tudott Leáról, miként Iván is, hogy neki is két éve van kapcsolata egyik évfolyamtársával. Ezen a nyáron, tán először, nem találkoztak társaságban.
A Matróz kinti része kongott az ürességtől. Bentről hallatszottak emelt hangok; egy társaság, rumok és sörök mellett múlatta a rossz időt. Iván nem fázott úgy döntött, jobb kint. Gint rendelt szódával. A pincér ahogy poharát let***e, mondta neki, sajnálja, hogy mindjárt nem kettőt kért. Piros, kinek szeplős arca és vöröses haja adta becenevét, megértőn mondta:
– Sebaj, ebben a k***a hidegben jobb, ha egy kicsit megjáratom magam.
– Meg vagy zuhanva… csak nem havária? – kérdezte a
második talpas letétele után.
– Ja… a lelkemben – felelte Iván, és egy hajtásra kiitta
az első poharat.
– Még mindig jobb, mintha a Begőbe… hozhatom a
harmadikat?
– Ráérsz vele öreg…
Amint elhalt a vizes kőplaccon a távozó pincér
cipősarkának kopogása, csak az eső zizegését lehetett hallani, és bentről egy-egy harsány mondatot vagy idétlen nevetést. Hogy minek lehet így örülni? Aztán tenyerébe vette a második poharat, és ahogy mozgatta, bámulta a kis örvényt, ami benne keletkezett. Várta, hogy kidugja fejét a kis szigonyos ördög, amit mindig látni vélt, ha Leával volt. Szúrását nyelvén érezte, kortyolta italát, amely egészen a szívéig ért, miközben gyomra az izgalomtól összerándult. A csábítás ördöge… de most, nem mutatkozott. Vajon kinek a poharában inspekciózik…
– Mi van Pinokióm, lelkizünk? – hangzott mellette.
– De jó, hogy jöttél! – mondta Iván. Ahogy felnézett és
látta Réka föléje hajló arcát. – Azt hittem, nem alkalmas… – és jólesett, ahogy a lány az arcát megcsókolta.
– Megszakadt a vonal… egyébként, van egy halasztott
vizsgám. Tanultam.
– Ajaj… miből?
– Pp.
- Megértelek… Mit kérsz?
– Amit te…– Iván intett a pincérnek, aki nem feledve
vendége szokásait készen állt, és rágyújtani sem volt idejük, már ott volt a rendelés.
– Mi lelt, hogy megtaláltál? – kortyolt bele italába Réka, és hangjában volt egy kis szemrehányás.
– Az igazság, hogy tréül vagyok – felelte Iván. – És nagyon sajnálom, hogy eltávolodtunk…
– Távolodtál! Mert én egy fikarcnyit se… Na jó,
hagyjuk ezt. Dobtak?
– Nem tudom…
– Érdekes. Ki vele, úgyis azért hívtál…
Bentről felhangzott a zenegép. Kovács Kati rekedtes
hangja üvöltötte: „Nem, nem, nem leszek a játékszered…” Aztán valaki megelégelhette, mert elhalkult. Méltatlankodó hangok hallatszottak. Újra felerősödött a zene, aztán egy kattanás és elhallgatott. Más esetben ilyenkor kitör a ribillió, de most csend lett.
Iván fél mondatokban, röviden mondta el történetét. Magánéleti kérdésekben egyébként sem tartozott a kitárulkozók közé. Ha valami nyavalyája volt, általában magával beszélte meg. Az is szerencséje volt, hogy különösebb megrázkódtatásokat nem kellett átélnie. Viszonylag könnyen lett túl a dolgokon; „kutyaharapást szőrivel” elv alapján gyógyította magát. De ez most valahogy más volt. Rendesen belezúgott Leába, ez már a napnál is világosabb, hiába próbálta könnyedre venni a kapcsolatot.
Az eső szemerkélése elállt, a szél is alábbhagyott. Néha felfénylett a környezet, ahogy az előbukkanó nap sugarai végig pásztázták. Aztán újra beborult. Réka vékony, magas nyakú kék pulóvere felsőtestére simulva megmutatta körte alakú, formás mellét, bimbói az anyagon kidudorodtak. Farmernadrágja csípőjére, combjára feszült, amint lábait keresztbe t***e. Lassan kortyolgatva italát nézte a fiút.
– Tudod, hogy egyáltalában mit akarsz? – kérdezte.
– Azt hiszem…– felelte Iván.
– Hiszed, vagy tudod?
Az asztali víztócsába rajzolgatott Iván, amíg beszélt, és
nem nézett a lányra. Mintha magának mondaná fel a történetét. Aztán felnézett. Furcsa volt Réka vizsgálódó és egyben hitetlenkedő tekintete.
– Miért mondanám, máskülönben… miért esz a fene,
egyébként…
– Akkor nincs más hátra kedvesem, minthogy odaállsz
eléje és megmondod neki. Egy nő ahhoz, hogy dönteni tudjon, biztonságra van szüksége… vagy legalábbis perspektívára… Szeretnék segíteni neked, csak nem tudom, miként…– mondta Réka. Az asztalon átnyúlva megfogta Iván kezét. A fiú érezte melegét, és ma már másodszor a jóleső érzést.
– Figyelj, menjünk innen a francba… sétáljunk, vagy
bánom én. Nagyon hervasztó itt… – mondta.
– Egyetértek! Hagyjuk végre a balsorsot és járjunk
egyet, nem árt nekem sem kiszellőztetni a fejem – fogadta el Réka az indítványt, és mindjárt felállt, miközben helyére ráncigálta csípőjén farmerját.
Átmentek a parkon. Réka karolás címén belecsimpaszkodott és be nem állt a szája, közben mindig akadt az útjába valami, amit arrébb rúgott. A fiú hallgatta az évfolyami híreket, a hülye tanszékeket, na és az egyesületi történéseket. Amint a lány mondta, mondta és mondta, ezzel mintha lassan kimosta volna émelyítő rossz érzését.
Egyszerre, mint amikor egy ballon kihasad, szakadni kezdett az eső, de úgy, hogy függönyt vont eléjük. Csak annyit tehettek, hogy egy nagy platán alá álltak. Hiába húzta fejük fölé a lány orkánkabátját, kevésnek bizonyult. Percek alatt az átázott lombú fáról folyt nyakukba a víz, és nem úgy látszott, hogy egyhamar abbamarad.
– Tépjünk haza, mert így rosszul járunk! – javasolta Réka.
– Hova haza?
– Hát hozzánk! Apámék felmentek Fehérvárra Ilus
néniékhez, majd valamikor estére jönnek meg… otthon is tudlak ápolni…
– Nyomás! – mondta Iván, és megfogva a lány kezét,
szaladni kezdtek.
Rékáék nem messze, a park utáni utcában laktak, de mire lihegve megálltak a ház előtt, csuromvizesek lettek. További perc, amíg a szűk zsebből a lány előrángatta a kulcsot, aztán végre beléphettek. Az előszobában lerúgták átázott cipőiket. Most Réka fogta meg Iván kezét, és húzta maga után fel a beépített tetőtérbe, ahol az ő lakosztálya volt. Nem túlzás annak nevezni, hisz úgy alakították ki, hogy fent megtalálható volt a fürdőszobától kezdve minden, amit csak az ő használt. Nem titkoltan azzal a szándékkal, ha majd végez és hazaköltözik – talán nem egyedül, – legyen hol kezdeniük az életet.
Iván lehúzta vizes pulóverét. Pólója helyenként nedvesen tapadt rá, feltűrte farmerja szárát aztán belehuppant az egyik kagylófotelbe. Réka a fürdőszobába ment, majd egy nagy törölközőt dobott Ivánnak, mondván, nyugodtan levetheti gatyáját is, és ha éppen nem a szokásos fürdőnadrágjában lenne, magára tekerheti. Iván persze, mint minden hajós, a szokásában volt, az engedély hallatán ki is bújt a csatakos nadrágból.
A lány ott állt a nagytükör előtt, és egy törülközővel haját dörzsölte, miközben azt bizonygatta, hogy ehhez képest az özönvíz tavaszi zápor volt. Majd átázott pulóveréből egy mozdulattal kibújt. Ott állt félmeztelenül, hiába elfordulva, a tükör elpletykált mindent. Mellei hordozták a fürdőruha takarta fehérséget, és ez még jobban kihangsúlyozta a nagy udvarú, barna, hegyesedő bimbókat.
Nem lehetett nem észre venni. Iván nem tartozott a kukkolók közé, de most nem tudta félrefordítani a fejét. Tekintetük a tükörben össze kapcsolódott. Valami megzendült benne, felállt és lassan a lányhoz ment. Réka nem takarta el magát, mint akit megbabonáztak, csak állt. Iván mögé lépett, és kezei a lány csípőjére simultak. Érezte, hogy forró, és tenyerei előre csúsztak a megremegő feszes hasfalra. Arcát félrehajló nyakára fekt***e és keze egyre feljebb kúszott. Tenyerei megteltek a rugalmas halmokkal, ujjai közé akadtak a kemény bimbók és az arc feléje fordult. Réka szaggatott lélegzetű ajkai szétnyíltak, a csók hosszú volt. Aztán hirtelen elvonta fejét, és elfordult. Iván magához tért.
– Bocsáss meg… – mondta zavartan, és felfogva
ruháját az ajtó felé indult.
– Maradj! – szólt rá a lány. – Én voltam a hülye –
felelte Réka, mialatt belebújt egy pólóba. – Lehetett volna annyi eszem, hogy nem provokállak… egyébként sem történt semmi… igaz?
Iván határozottan kellemetlenül érezte magát, de az is egyértelmű volt, hogy így nem mehet el. Nyakába t***e a törölközőt, és visszaült. Réka fésülködött, tekintetük újra találkozott. Arca piros volt, mint mindig, ha zavarban volt. De aztán megrázta fejét, és megfordulva kérdezte.
– Mit innál?
– Mindegy…– felelte Iván, és igyekezett másfelé nézni.
Bután érezte magát. Egyszer már a képzelt vérfertőzés bűnét legyűrte. Most sincs másképpen Réka esetében; hisz ők éveken keresztül együtt játszottak, együtt pisiltek a homokba vájt kis gödörbe.
A lány egy üveg konyakkal tért vissza. Ez a távollét elég volt, hogy rendbe szedje magát, arca színe a régi lett. Maga alá húzott lábakkal kuporodott szembe Ivánnal a másik fotelbe. Össze csendültek poharaik, Réka valami zenét is bekapcsolt. Kint dobolt az eső, mikor Iván megszólalt:
– Mondd, hogy van az… hogy mi, így, sosem érintettük
egymást… Nem vagyok az eseted?
Réka let***e a poharát, összefonta karját, amitől még jobban kidomborodtak mellei, és miniszoknyája is felcsúszott ágyékáig. Úgy tűnt, hogy nem törődik vele, de a fiú kérdésére, igyekezett másként ülni. Az asztalon lévő üvegre bámulva megvonta vállát.
– Mit mondjak?… Te sosem mutattál érdeklődést…
egyébként azt is tudod, hogy rossz a kérdés…
– Akkor most mi volt ez?
– Egyébként jó pofa vagy, még te kérded? Figyelj Iván… tudod, hogy Lacival komolyan járok. Úgy tervezzük, hogy az utolsó évben összeházasodunk… nem szeretnék összezavarodni…
– Nagy bűn lenne, ha csak egyszer…? – kérdezte Iván. A lány látta, hogy csillognak szemei. A csókjába
beleszédült, érintése nagyon jólesett, most egyszerű lenne…
– S aztán? – kérdezett vissza.
– Aztán mit tudom én. Egyszer élünk…
–Éppen azért. Neked Lea kell, én csak most, hogy
felejts. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem remegtem bele, és igen… nagy bűn lenne… Nem vagyunk házasok, csak van tartásom, tudod… Még ha nagyon jó is lenne veled, hogy nézhetnék Laci szemébe…
Iván elgondolkodott. Rékának igaza van. Eszébe sem jutott volna, ha nem lenne tudatalattijában bosszúvágy. De azt is tudta, Réka ettől kezdve már nem az, mint aki tegnap volt. Kissé megízlelte, és finom volt. Ha tovább isznak, óhatatlanul az lenne, amit másnap megbánhatnak. Érdemes -e…
Megpróbáltak másról beszélni. Elmondta, hogy keddre várja barátait, elmennek a túloldalra. Egyikük nem rég tért haza Párizsból… De hiába kerülték egymás tekintetét, nem tudott már úgy a lányra nézni, mint eddig. Bárcsak ne tolakodott volna elő a gondolat, újra megérintse… Felállt és összeszedve ruháját, mondta:
– Azt hiszem, hogy jobb, ha most elmegyek…
Réka nem tartóztatta.
– Holnapra majd kialuszuk! – mondta, amint az ajtóig kísérte, és a karját megsimította bucsuzóul.
Ázott veréb – jutott Iván eszébe. – Van -e nála szánalmasabb élőlény… lehet, hogy van. De ő nem ismeri. Marad a veréb. Hasonlatos helyzetéhez. Csak annyi a könnyítés, hogy az eső elállt, nem csurog nyakába minduntalan a kellemetlen hideg. Nem kellett volna Rékához nyúlnia. Igaza volt a lánynak.… s aztán? Ez nem olyan, mint egy gólyabál után a folyosó fordulójában megdugni valakit. Egyébként is. Lea nem engedte el. Nem mondta, hogy vége, csak annyit, hogy most nem jöhet le…
Áltatás. Tudja, kölyökkorában is hajlamos volt megmagyarázni a rosszat. Így védekezett a világgal szemben. De meddig érdemes becsapnia magát? Szembe kell nézni a valósággal. Ezek a gondolatok jártak a fejében, miközben lassan tisztult. Nem akarta folytatni az italozást. Tulajdonképpen céltalanul bolyongott a kikötő és a sétány között. Összefutva ismerősökkel pár érdektelen mondatot váltva ment tovább. Lassan alkonyult. Hiába augusztus vége, korábban jön az este, ha még itt is van a nyár illata.
Besötétedett, elhatározta, hogy hazamegy. A nyaralójuk üres. Feltesz egy lemezt, elővesz egy könyvet, de az is lehet, hogy leül és egy hosszú levelet ír Leának. Valószínűleg ez lesz a legjobb. Jól fogalmazott. Ekként megfontolva összeszedheti gondolatait, mindent tisztázandón. Másik előnye a levélnek, hogy nem lehet közbeszólni. Nem lehet megszakítani, és ellenérvvel elbizonytalanítani.
Az utcai lámpák meleg fénye, megvilágították a kertes kis házakat, amelyek megbújtak az emeletes villák között. Nehéz volt ilyenekre építési engedélyt szerezni ezekben az időkben, de azért mindig akadtak, akiknek sikerült. Az ikernyaralókat szorgalmazta a hatóság, gondolván, így megvédheti a partot a nem kívánt túlnépesedéstől. Mintha nem lett volna mindegy: egy közös fal választ el két családot, avagy külön ingatlanban lakhatnak. Így aztán barátok összeállva épít***ek, és éltek nagy egyetértésben addig, amíg a barátság tartott. Mert a barátság is – tisztelet a kivételnek, – sajnos olyan, mint az élet, múlandó. Az együttlakás, gyakran melegágya a békétlenségnek, nem egy szomszéd került kutya-macska barátságba, s romlott meg pihenésre szánt ideje. Voltak a régi, háború előtt épített nyaralók, a mostaniak javarészt ikrek, s ki tudja honnan gazdagodottak, emeletes villái.
Az övékét a nagyszülei vásárolták még a harmincas években. Cseréptetős, verandás házacska volt, amely megbújt a hatalmas szomorúfűz árnyékában, a közeli part nyárfái mögött. Mellette az apácarácsos kerekes kút, aminek vize másra, mint mosásra nem volt használható. A Balaton szintjétől függően nyakig volt, és neki gyerekkorában a közelébe se volt szabad menni, mert nagyanyja attól félt, hogy bele esik. Ettől a kút, és hogy az idők folyamán meg is nyeklett, misztikusan furcsa volt.
A nyaraló zsalui, mint hunyt szemek pillái. A bejárati ajtó melletti ablakét felcsapva nyúlt a kulcsért, ami tán az idők kezdete óta egyezményes dughelye volt. De nem találta, hiába kotorászott. Délelőtt amikor elment, zsebre t***e volna? Nem volt szokása. Hiába kutatta át ruháját… tán kiesett a hajóban vagy Rékáéknál…
– A francba! – rántotta meg dühében a kilincset, s meglepetésére engedett, az ajtó feltárult.
Körülnézett az előszobában, semmi rendellenes. Aztán, amint benyitotta a szobaajtót, az ágyon egy alakot látott, amint térdét álla alá húzva, össze kuporodottan ül. A zsalu résein beszűrődő fény megvilágította arca két oldalán lecsüngő szőke haját.
– Lea… – szaladt ki a megkönnyebbülés sóhaja Ivánból.
A lányhoz ment, letérdelt az ágy elé és átfogta lábát,
miközben fejét ölébe hajtotta.
Lea beletúrt hajába.
– Szevasz…– mondta.
– Miért nem…
– Hagyd! Gyere – felelte a lány, és húzta magára,
miközben hanyatt dőlt.
Lassan szabadultak meg ruháiktól, élvezve a
fokozatosan előtárulkozó meztelenség izgalmát. Homlokától lábujjáig csókolta végig a lányt. Tárulkozó combjait, öle bársonyát, aztán átadta magát a másik duzzadó, sikamlós éhének. Hullámzó, színes örvények között lebegtek egy másik dimenzióban.
