23/06/2025
Részlet egy kiadatlan regényből:
Szovjet levelezőpajtások
Azon mindig csodálkozom, hogy az apukám milyen várakozással vegyes kíváncsisággal nyitja ki a levélszekrényt, hogy aztán csalódottan állapítsa meg: ma is csak számlákat kaptunk, senki nem írt nekünk levelet! Nem szoktam megkérdezni, hogy ugyan kitől vár levelet, mert a hivatalos ügyintézésen kívül ő is mindenkivel számítógépen, telefonon meg sms-ben tartja a kapcsolatot.
Apukám gyerekkorában még nem volt internet és számítógép sem, telefonja is keveseknek, így a levélírás volt szinte az egyetlen dolog, amelynek segítségével az emberek kapcsolatba tudtak lépni egymással. Igaz, hogy a levéllel el kellett ballagni a postára feladni. Ha volt otthon bélyeg, akkor elég volt bedobni a postaládába, de így is kellett néhány nap, amíg a címzett megkapta és egy hét is eltelt, mire esetleg a válasz is megérkezett rá. Ha az ember külföldre írt levelet, akkor még tovább, akár több hétig tartott a levélváltás. Apukám szerint a budapesti főpostán volt egy csoport, amelyik néhány levelet kiválasztott és felbontott, nehogy valakik külföldre olyan dolgokat írjanak, amik a kommunizmust rossz fényben tüntetnék fel. És így volt ez a külföldről érkező levelekkel is: abban meg olyan információkat kerestek, amik felforgatnák az emberek gondolatait vagy szervezkedést szítanának a fennálló rend ellen.
Apukámnak gyerekkorában két levélbarátja is volt. Ötödikesek voltak, amikor azt kapták feladatul magyarórán, hogy levelet kell írniuk egy ismeretlen iskolába és levelezőtársat keresni. Elsőül azt kellett eldönteni, hogy hová írjanak. Mivel apukámon és barátján kívül mindenkinek a rokonai is apukám szülőfalujában éltek, apukám apukájának apukája viszont pont az ország túlsó végében, így eldőlt, hogy annak a falunak az általános iskolájába írnak.
Apukám a következőképpen címezte meg a borítékot: annak az ötödik osztályos tanulónak, aki az ablak melletti padsorban a második padban az ajtó felőli oldalon ül. Merthogy apukám is ott ült, csak a saját iskolájában. És így tettek a többiek is, csak mindenki a saját helyének megfelelőt írta a címzésbe.
Körülbelül három hét múlva jött a válasz: apukám egy lánytól kapott levelet, aki ugyan nem azon a helyen ült a másik iskolában, mint az apukám, de azt írta, hogy az egész osztályban mindenki megkapta a saját levelét, viszont senki sem akar válaszolni senkinek, de őt, mint az osztály legjobb tanulóját felszólította az osztályfőnök, hogy írnia kell.
Így aztán Rozália – mert így hívták a lányt – szépen beszámolt arról, hogy hányan járnak az osztályukba, hány lány és fiú, mit szoktak csinálni iskolán kívül meg ilyesmi. Tulajdonképpen semmi érdekes nem szokott velük történni, mert apukám gyerekkorában minden iskola egyforma volt, ahová egyforma gyerekek jártak, egyforma könyvekből ugyanazt tanulták, és a falusi iskolában tényleg nem történt velük semmi különös.
Viszont a lány és az apukám is komolyan vette az iskolai feladatokat, így amint levelet kaptak, szinte másnap válaszoltak is rájuk, de legkésőbb még ugyanazon a héten. Egy idő után már nem olvasták fel a leveleket az egész osztály előtt, mert az osztályban senki nem levelezett senkivel, meg írtak is egymásnak olyan dolgokat, amik nem tartoztak másra. Most nem kell arra gondolni, hogy szerelmesek lettek volna, mert az apukám például egészen biztos, hogy ötödikben senkibe nem volt szerelmes, különösen nem olyan valakibe, akit sohasem látott.
Aztán eljött a nyár és amikor apukám az anyukájával meg az apukájával szokás szerint elutazott látogatóba apukám apukájának az apukájához meg a többi rokonhoz az ország túlsó végében lévő faluba, egy délután elment meglátogatni a lányt, akivel addigra már rengeteg levelet váltott. Érdekes, hogy a találkozást egyikőjük sem erőltette, mert ők addigra már mindent tudtak egymásról és egy kicsit talán saját magukról, viszont apukám anyukája meg Rozália anyukája szerette volna megismerni a másik családot. Így esett, hogy apukám meg Rozália szinte egy szót sem szóltak, a két anyuka viszont remekül elbeszélgetett egymással.
És a nyár végén vagy szeptember elején, már apukám nem tudja, ki lett volna a soros a levélírással, nem született újabb levél.
Apukám egy nyáron a zánkai úttörővárosban megismerkedett egy fiúval, aki Litvániából érkezett nyaralni Magyarországra egy nagy csoporttal. (És ugyanakkor biztosan utaztak magyar gyerekek is Litvániába nyaralni.) Mariusnak hívták, sokat játszottak együtt és elhatározták, hogy levelezni fognak egymással. Ugyan olyan ország nem létezett apukám gyerekkorában, hogy Litvánia, hanem csak Szovjetunió, de annak egy része volt Litvánia, így a borítékra a Szovjetunió mellett rá kellett írni, hogy Litván Szocialista Szövetségi Köztársaság. És oroszul, mert nem csak apukámnak Magyarországon, hanem Mariusnak Litvániában is kötelező volt oroszul tanulni. És mivel Marius magyarul, apukám litvánul nem tudott, így az orosz volt az a nyelv, amit mind a ketten ismertek.
Mariusszal az apukám nagyon sokáig levelezett. Küldtek egymásnak ajándékokat, apukám például többször küldött Mariusnak napszemüveget, amivel menőzhetett, viszont apukám kapott hanglemezeket (bakeliten) és a moszkvai olimpia idején egy Misa macit, az olimpia kabalafiguráját.
És nagyon sok mindenről írtak egymásnak, mert nem gondolták azt, hogy akár Magyarországon, akár a Szovjetunióban felbontanák két iskolás levelét. Mert hát ugye, mindkét helyen kommunizmus volt, minden világok legjobbika, ahol a gyerekeknek volt a legjobb dolguk a világon. Amikor apukám délutánonként hazaért az iskolából, illetve a középiskolából már leginkább estefelé, ha levele jött, az anyukám mindig azt mondta: írt neked az az orosz gyerek. Pedig Marius nem orosz volt, hanem litván, de ahogy apukám anyukája, úgy elég sokan mások is azt gondolták, hogy aki a Szovjetunióban él, az csak orosz lehet.
És az apukám tudta, hogy azt szeretnék az oroszok is, ha a Szovjetunióban csak oroszok élnének és nem litvánok, észtek és örmények, ukránok vagy grúzok. Mert amikor mind a ketten gimnazisták lettek, Marius Vilniusban, apukám a szülőfalujához közeli városban, onnantól kezdve angolul írták a leveleiket, mert most már volt egy másik közös nyelv, amit valahogy jobban szerettek, mint az oroszt. És ezekben a levelekben talán már lehetett olyan is, ami nem biztos, hogy tetszett volna a rendőröknek, ha felbontják azokat.
Így aztán az apukám mindig kijavította az anyukáját: nem orosz gyerek, hanem litván. Az apukám anyukája csak legyintett, az mindegy.
Már elvégezték az egyetemet is, apukám meg Marius és még mindig leveleztek egymással. Akkor már lehetett érezni és tudni, hogy a kommunizmus nem tart sokáig, és már egyáltalán nem féltek attól, hogy mit írnak a levelekben, illetve hogy azt bárki elolvasná, amikor egyszer csak nem jött több levél. Apukám még írt egyszer-egyszer egy képeslapot, de semmi hír nem jött a barátjától.
Sokkal később az apukám eljutott Litvániába, ami akkor már nem a Szovjetunió része volt, mert már a Szovjetunió sem létezett és mindenki újra szabad volt és elhatározta, hogy megkeresi a barátját. Annyit tudott róla az utolsó levelekből, hogy nem orvos lett az egyetem elvégzése után, mint azt tervezte, hanem zenekarok menedzsere, aki például a koncerteket szervezi, meg mindenféle dolgokat intéz. Felkereste az egyik zenekart és érdeklődött, hol találhatná meg Mariust?
Az énekesnő nagyon szomorú volt és sírt, amikor elmondta, hogy sok-sok évvel ezelőtt a zenekar külföldi útról tért hazafelé, amikor az autójuk balesetet szenvedett és Marius és a zenekar három tagja életét vesztette. És nem is tudták azonnal újrakezdeni a muzsikálást, csak néhány éve. És az apukám kapott a lánytól egy lemezt (cédét), amit a zenekar életben maradt tagjai halott társaiknak, és apukám barátjának, Mariusnak az emlékére írtak.
