13/10/2025
Nagy sikerrel keringenek a világhálón egy (talán amerikai?) tanárnő megszívlelendő sorai. Van oka a sikerének...
https://www.facebook.com/merjelni98/posts/pfbid02sxDY75jnUp5PkKP2MsMwVh2ntS1rk3FJm9dKZ5zcWh8Bi4vnbc5Jkg7CMCmEqt4zl
Negyven év a tanteremben – és a pályám egyetlen mondattal ért véget, amit egy hatéves gyerek mondott:
— „Apu szerint az olyan emberek, mint te, már elavultak.”
Nem mondta rosszindulatból. Nem gúnyolódott. A hangja semleges volt — tényszerű — mintha csak az időjárást közölné.
— „Neked még TikTokod sincs” — t***e hozzá.
Eleanor Vance vagyok, és ma utoljára zártam be a tantermet.
Amikor a nyolcvanas évek elején tanítani kezdtem, ez hivatás volt. Nem a fizetésért csináltuk, hanem mert a fiatal elmék formálása valami szent dolognak tűnt. A szülők házi sütiket hoztak a szülői értekezletre. A gyerekek színes ceruzával rajzolt papírszíveket nyújtottak át. És egy gyerek tekintete, amikor először olvasott el egy mondatot — többet ért, mint bármilyen bónusz.
De lassan minden megváltozott. Az öröm elpárolgott, helyét átvette a papírmunka, a statisztika és a kimerültség. Egy nap a világ már nem útmutatóként tekintett a tanárokra, hanem ügyfélszolgálati alkalmazottakként, akiknek még a „letétel” joga sem jár.
Régen esténként sárga csillagokat vágtam ki, vagy rajzokat tűztem a falra. Később már a „viselkedési incidenseket” jegyeztem be a tankerületi applikációba — mert ma már nem a jószívűség, hanem a dokumentáció véd meg a perektől.
Kiabáltak velem a saját tanítványaim előtt. Egyszer egy anya élőben közvetít***e az egészet a Facebookon, miközben a fia a telefonja mögött nevetett. Én némán, egyenesen álltam, miközben a később a főnököm csak annyit mondott:
— „Legyen egy kicsit rugalmasabb a modern szülőkkel.”
A gyerekek is megváltoztak. Nem az ő hibájuk. Fáradtan, szorongva, túlstimuláltan érkeznek. A kis kezeik tableteket szorítanak, nem játékokat. Néhányan nem tudnak ceruzát fogni. Mások nem tudják, hogyan kell várni vagy megosztani valamit. Mégis tőlünk várják, hogy mindezt helyrehozzuk — huszonöten egyszerre, olyan költségvetésből, amiből még ragasztórúdra sem jutna elég.
Az én kis olvasósarkomat — párna, mesekönyvek és egy napsugár — felváltották az „adatlapok” és a „mérhető célok”.
Egy új igazgató egyszer ezt mondta:
— „Ne legyen ennyire anyáskodó, Eleanor. Nekünk számszerűsíthető eredmények kellenek.”
Mintha az emberi melegség szakmai vétséggé vált volna.
És mégis maradtam — a kis csodákért.
A félénk gyermekért, aki suttogta: „Olyan vagy, mint a nagymamám.”
A cetliért, amire ez volt írva: „Itt biztonságban érzem magam.”
A kisfiúért, aki egy nap felnézett, ragyogva, és azt mondta: „Elolvastam az egész oldalt!”
Ezek a pillanatok voltak a mentőövem — bizonyíték arra, hogy a legegyszerűbb gesztusok is túlélik a zajt.
De az utóbbi években valami eltört bennem. Az erőszak beszivárgott a folyosókra. A tanárok félév közben távoztak, kiégve vagy összetörve. Több válságjelentést töltöttünk ki, mint óravázlatot. A tanári szobában elhaltak a nevetések, helyüket csend vette át. Ez már nem fáradtság volt — ez gyász.
Úgy éreztem, lassan eltűnök, mint egy régi hirdetőtábla, amit már senki sem vesz észre.
Ma reggel utoljára zártam be a tantermet. Leszedtem a kifakult festményeket, és találtam egy dobozt a ’98-as osztályom köszönőcéduláival. Az egyiken ez állt:
„Köszönöm, hogy szerettél, amikor nehéz volt engem szeretni.”
Ez összetört.
Nem volt búcsúbuli. Nem volt beszéd. Nem volt torta a nevemmel cukormázzal írva. Az új igazgató — elég fiatal ahhoz, hogy valaha a tanítványom legyen — fél szemmel a telefonját nézve fogott velem kezet. „Asszonyomnak” szólított.
Ott hagytam a matricás dobozomat és a régi hintaszékemet — azt, amely negyven éven át ringatta a meséket.
Csak azokat a dolgokat vittem magammal, amiket nem lehet dobozba rakni: gyerek-karokat a nyakam körül, nevetéseket szünet után, a bizalmat a szemekben, amelyek „tanító néninek” hívtak.
A tanterveket lehet digitalizálni, a teszteket egységesíteni, a krétát tabletre cserélni — de azt, amit adtunk egymásnak, soha nem lehet lemásolni.
Hiányzik a tanítás, amilyen egykor volt: partnerség, nem harc. Közösség, nem vállalat. Egy nemes szó — tanár — nem pedig „diplomás felügyelő”.
Ha ismersz egy tanárt — régit vagy mostanit —, köszönd meg neki.
Ne bögrével, ne ajándékkártyával.
Hanem a szavaiddal. A megértéseddel. A tiszteleteddel.
Mert egy rendszerben, ami elfelejti őket, ők azok, akik továbbra is emlékeznek a gyerekeidre.
