01/08/2026
Ez még csak a jéghegy csúcsa – vagy inkább a mocsár teteje
A kiszáradó folyók, az akadozó energiaellátás, a tönkremenő termés és az egyre kiszolgáltatottabb családok nem egymástól független problémák.
Ugyanannak az elhibázott rendszernek a következményei.
Évtizedek óta úgy kormányozzák Magyarországot, mintha mindig lenne elegendő víz, olcsó energia, termékeny föld és korlátlanul terhelhető villamos hálózat. Mintha az élelmiszer magától kerülne a polcokra, a villany pedig egyszerűen kijönne a konnektorból.
Most kezdjük meglátni ennek az árát.
A paksi termelés visszaesése, a rendkívül alacsony dunai vízállás és az energiakorlátozás veszélye látványos figyelmeztetés. De ez csak a jéghegy csúcsa. Alatta ott van a vízgazdálkodás, az energiafüggőség, a mezőgazdaság leépülése, a helyi termelők kiszolgáltatottsága és a nagyvállalati érdekeknek alárendelt gazdaságpolitika.
Nemcsak kevés az eső. Rosszul bánunk azzal is, ami lehullik
A szárazságot könnyű kizárólag az időjárásra fogni. Csakhogy az aszály természeti jelenség, a vízhiány súlyossága viszont politikai döntések következménye is.
Magyarországon az elmúlt harminc évből huszonháromban volt aszály. Az OECD szerint a gyors vízelvezetést szolgáló mintegy százezer kilométeres csatorna- és árokrendszer korlátozza a természetes vízmegtartást. Magyarul: amikor van víz, jelentős részét minél gyorsabban elvezetjük, amikor pedig nincs, kétségbeesetten keressük.
Közben a lakosságot sem ösztönözték érdemben arra, hogy tárolja az esővizet.
Nincs széles körű, egyszerűen igényelhető támogatás:
háztartási esővíztartályokra;
föld alatti ciszternákra;
kerti öntözőrendszerekre;
szürkevíz-hasznosításra;
települési záportározókra;
vízáteresztő burkolatokra;
közösségi vízmegtartó megoldásokra.
Pedig nem minden problémát országos óriásberuházással kell megoldani. Több százezer háztartás néhány köbméteres tárolója együtt már komoly kapacitást jelentene. Ez a víz nem ivásra kellene, hanem öntözésre, takarításra és más olyan célokra, amelyekhez ma sok helyen tisztított ivóvizet használunk.
A jövő vízgazdálkodása nem csak gátakból és csatornákból áll. A megoldás része minden ház, kert, utca, település és mezőgazdasági terület, amely képes megtartani valamennyit a lehulló csapadékból.
Ugyanezt a hibát követjük el az energiával is
Napközben egyre több áramot termelnek a napelemek, este pedig megugrik a fogyasztás. A valódi feladat nem pusztán az, hogy még több áramot állítsunk elő, hanem az, hogy képesek legyünk eltárolni és akkor felhasználni, amikor szükség van rá.
Mégis hosszú ideig a termelés számított politikai sikernek, nem a tárolás.
Felkerültek a napelemek a háztetőkre, miközben:
lemaradt a hálózat fejlesztése;
nem épült elegendő energiatároló;
sok háztartás nem kapott akkumulátort;
a legtöbb lakossági rendszer áramszünetkor továbbra is leáll;
nem alakultak ki széles körben helyi energiaközösségek.
Pedig az energia jövője nem kizárólag néhány óriási erőműben van. Hanem sok ezer kisebb, egymással együttműködő rendszerben: napelemekben, háztartási és közösségi akkumulátorokban, ipari tárolókban, szabályozható fogyasztásban és korszerű hálózatban.
A tárolás nem luxus. Ugyanolyan infrastruktúra, mint maga az erőmű.
Magyarországon nincs olyan mennyiségű saját kőolaj- és földgázforrás, amelyre hosszú távon biztonságosan ráépíthetnénk az ország működését. A földgáz a magyar energiafelhasználás jelentős részét adja, miközben az importfüggőség egész Európa számára alapvető ellátásbiztonsági kérdés.
A jelek tehát régóta itt vannak.
Mégis továbbra is úgy viselkedünk, mintha a külföldről érkező gáz, olaj és villamos energia korlátlanul, olcsón és politikai kockázatok nélkül állna rendelkezésre.
Nem fog.
A magyar gyümölcs lehullik, az importáru pedig bekerül a polcra
Mindeközben a kiskertekben tonnaszámra rohad le a gyümölcs a fákról. Nem azért, mert értéktelen, hanem mert nincs, aki összegyűjtse, feldolgozza és piacra vigye.
Az őstermelő sokszor nem azért hagyja abba a termelést, mert nem tud jó minőségű mézet, lekvárt, gyümölcsöt, zöldséget vagy sajtot előállítani. Hanem azért, mert nem tudja kiszámíthatóan eladni.
Egy kis termelő nem tudja teljesíteni ugyanazokat a logisztikai, csomagolási, adminisztratív és mennyiségi feltételeket, mint egy nemzetközi beszállító. Nincs saját raktára, kamionflottája és tárgyalási ereje.
A nagy kereskedelmi láncokat pedig nem ösztönzi eléggé semmi arra, hogy a helyi termelőtől vásároljanak.
Így fordulhat elő, hogy:
a helyi alma lehullik a fáról;
az üzletben több száz vagy több ezer kilométerről érkező alma van;
a magyar méhész nem tudja megfelelő áron eladni a mézét;
a polcon megjelenik az olcsóbb, kevert vagy importtermék;
a gazda veszteséges;
a vásárló pedig egyre drágábban jut élelmiszerhez.
Ez nem szabad piac. Ez erőfölény.
Az uniós szakpolitika maga is elismeri, hogy a termelők pozíciója gyenge az élelmiszerláncban, és ezért szükség van termelői szervezetekre, rövid ellátási láncokra és olyan együttműködésekre, amelyek közvetlenebb kapcsolatot teremtenek a gazdák és a vásárlók között.
Mi baloldaliak nem a multik ellen vagyunk. Az alárendeltség ellen vagyunk
Könnyű erre azt mondani, hogy ez multinacionális vállalatok elleni hangulatkeltés.
Nem az.
Szükség van nagy cégekre, modern kereskedelemre, beruházásokra és munkahelyekre. De nem fogadható el, hogy az állam milliárdokkal támogatja a nagyvállalatokat, miközben a magyar kisvállalkozó, gazda és őstermelő egyedül marad.
Nem fogadható el, hogy:
a multinacionális vállalat támogatást kap;
a helyi termelő papírmunkát és hatósági akadályokat;
az ipari üzem kiemelt vízellátást kap;
a lakosságot locsolási korlátozásra kérik;
a nagy energiafogyasztó kedvezményhez jut;
a kisvállalkozó piaci áron próbál túlélni.
A baloldali gazdaságpolitika nem azt jelenti, hogy minden vállalat rossz.
Azt jelenti, hogy az állam nem a legerősebbet segíti tovább, hanem kiegyenlíti az erőviszonyokat.
A közösség érdeke előrébb való, mint egyetlen vállalat profitja.
A helyi gazdaság nem romantika, hanem biztonságpolitika
A helyi termelés támogatását gyakran valamiféle falusi nosztalgiának állítják be.
Pedig valójában gazdasági és ellátásbiztonsági kérdés.
Minél több alapvető terméket tudunk helyben előállítani és értékesíteni, annál kevésbé vagyunk kiszolgáltatva:
a nemzetközi szállítási zavaroknak;
az üzemanyagáraknak;
a forint árfolyamának;
a külföldi beszállítóknak;
a kereskedelmi láncok döntéseinek.
A helyben megtermelt és helyben eladott áru értéke nagyobb arányban marad a térségben. Abból helyi munkabér, helyi adóbevétel és újabb helyi vásárlás lesz.
Ezért szükség van:
Helyi termelői központokra.
Olyan gyűjtő-, hűtő-, csomagoló- és feldolgozóhelyekre, amelyek több kistermelő termékét egyesítve már képesek kiszolgálni üzleteket, éttermeket és közintézményeket.
Önkormányzati és közétkeztetési beszerzésekre.
Az iskolák, óvodák, szociális intézmények és kórházak beszerzéseinél valódi előnyt kell adni a helyi és regionális termékeknek, a közbeszerzési szabályok betartásával.
Regionális élelmiszer-márkákra.
Pécs és Baranya esetében közös minőségi jelöléssel, értékesítési felülettel és logisztikával lehetne piacot teremteni a helyi termékeknek.
Feldolgozókapacitásra.
A lehulló gyümölcsből lehetne lé, lekvár, aszalvány vagy párlat. De ehhez közösségi feldolgozó, hűtőház és értékesítési rendszer kell.
Tisztességes alkuhelyzetre.
A termelői szövetkezet nem kommunista maradvány, hanem a kisemberek közös gazdasági ereje.
A víz tárolása, az energia tárolása és az élelmiszer megőrzése ugyanarról szól
Első látásra három külön témáról beszélünk.
Valójában ugyanaz a kérdés:
képesek vagyunk-e megtartani azt az értéket, amely már rendelkezésünkre áll?
Amikor esik az eső, megtartjuk-e a vizet?
Amikor süt a nap, eltároljuk-e az energiát?
Amikor megterem a gyümölcs, feldolgozzuk-e az élelmiszert?
Ma mindhárom esetben túl sok értéket veszítünk el.
Elvezetjük a vizet.
Elpazaroljuk vagy korlátozzuk a fel nem használható pillanatnyi energiát.
Hagyjuk tönkremenni a termést.
Majd később drágán megvesszük ugyanezt máshonnan.
Ez nem balszerencse.
Ez rossz rendszer.
Mit kellene tenni?
1. Országos háztartási vízmegtartási program
Minden családi ház számára elérhető támogatás kellene esővízgyűjtőre, ciszternára, szürkevízrendszerre és takarékos öntözésre.
Nem bonyolult pályázattal, hanem egyszerű, számlaalapú támogatással.
2. Települési vízmegtartás
A városok ne csatornázzák el automatikusan az összes csapadékot. Legyenek esőkertek, záportározók, vízáteresztő burkolatok, zöldtetők és öntözésre használható tárolók.
Az OECD is a vízvisszatartás, az újrahasználat és a természetalapú megoldások jogi és intézményi megerősítését javasolja Magyarországnak.
3. Lakossági és közösségi energiatárolás
A napelemes támogatások középpontjába az akkumulátort és az áramszüneti működést kell helyezni.
Nemcsak tehetősebb családoknak, hanem:
társasházaknak;
önkormányzati bérlakásoknak;
kisvállalkozásoknak;
falvaknak;
szociális intézményeknek;
energiaközösségeknek.
4. Korszerű villamos hálózat
A decentralizált energiatermeléshez új transzformátorok, vezetékek, digitális szabályozás és helyi tárolók kellenek.
A hálózat nem maradhat a zöld átállás szűk keresztmetszete.
5. Helyi termékminimum a közbeszerzésben és a kereskedelemben
Jogi szempontból gondosan kialakított rendszert kell létrehozni, amelyben a nagy kereskedelmi láncoknak valós és ellenőrizhető vállalásokat kell tenniük a magyar és regionális termékek arányára.
A közétkeztetésben pedig a lehető legnagyobb súlyt kell adni a közeli termelőknek, a szezonalitásnak és a rövid ellátási láncnak.
6. Termelői szövetkezetek és közösségi feldolgozók
A kis gazdák közösen tudnak mennyiséget, állandó minőséget és kiszámítható szállítást biztosítani.
Az államnak és az önkormányzatoknak ehhez infrastruktúrát kell adniuk, nem újabb adminisztrációt.
7. A támogatási rendszer megfordítása
Előbb a közösségi hasznot kell vizsgálni, és csak utána a befektető érdekét.
Állami támogatás annak járjon, aki:
helyi beszállítókat alkalmaz;
takarékosan használja a vizet;
saját energiát termel és tárol;
tisztességes bért fizet;
nem hárítja a környezeti költségeit a társadalomra.
Nem technológiai válságban vagyunk, hanem politikai válságban
A szükséges megoldások nagy része már létezik.
Tudunk vizet tárolni.
Tudunk energiát tárolni.
Tudunk helyi terméket feldolgozni.
Tudunk rövid ellátási láncot építeni.
Tudunk korszerűbb hálózatot létrehozni.
A probléma nem elsősorban az, hogy nincs tudásunk.
A probléma az, hogy a politika hosszú időn át máshová t***e a pénzt, mást támogatott, és más érdekeket tartott fontosnak.
A nagyvállalat hangját meghallották.
A kisgazda, a méhész, a kisvállalkozó és a kiszáradó kert tulajdonosának hangját kevésbé.
A jeleket végre észre kell venni
Nincs korlátlan vizünk.
Nincs korlátlan energiánk.
Nincs annyi saját olajunk és gázunk, hogy következmények nélkül pazarolhassunk.
Nincs végtelenül terhelhető termőföldünk.
És nincs több elvesztegethető évtizedünk.
A kiszáradó folyó nem pusztán természeti látványosság.
A hálózati zavar nem egyszerű műszaki kellemetlenség.
A fán megrohadó gyümölcs nem magánügy.
Ezek egy rosszul működő ország jelzései.
Egy baloldali politika feladata nem az, hogy a hiányt igazságtalanul ossza el.
Az a feladata, hogy közösségi rendszereket építsen, megelőzze a kiszolgáltatottságot, és a rendelkezésre álló javakat ne néhány nagy szereplőnek, hanem az egész társadalomnak őrizze meg.
A megoldás előttünk van:
megtartani a vizet, eltárolni az energiát, megvédeni a termést, és megerősíteni a helyi gazdaságot.
Ehhez nem csoda kell.
Csak szakértelem, politikai akarat és annak kimondása, hogy az emberek biztonsága fontosabb a multik extraprofitjánál.
