09/01/2026
Amikor a béke csak egy marketingszó, a józan ész meg luxuscikk
Van az a pont, amikor már nem érdemes finomkodni!
A világ nagyhatalmi politikáját ma nem az értékek mozgatják, hanem az, hogy megtehetik. És azért tehetik meg, mert túl sok ember volt elég közönyös, elég dühös, vagy elég vak és önző, hogy a saját rövid távú győzelme számítson, hogy hatalomba emelje azokat, akiknek a hatalom nem eszköz, hanem drog.
A tragédia nem csak az, hogy vannak Trumpok, Putyinok és Orbánok. A tragédia az, hogy sokan tapsolnak nekik, és még többen legyintenek, hogy ez van. Pedig nem ez van. Ez egy döntésekből összerakott rendszer.
A béke mint fedősztori?
A békepártiság ma sokszor úgy működik, mint Hi**er 1933-ban: nem a békéről szól, hanem a térnyerésről. Nem azt mondják ki, hogy hatalmat akarunk bármi áron, hanem azt, hogy rend kell, értékek kellenek, a nemzetet meg kell védeni, a liberális káosz ellen harcolunk. A csomagolás változik, a logika ugyanaz. Ellenséget gyártok, félelmet termelek, aztán én leszek az egyetlen megoldás.
És amikor valaki ezt szóvá teszi, jön a reflex, hogy na már megint nácizik. Pedig nem az a lényeg, hogy ki kire milyen címkét ragaszt. A lényeg a minta:
béke = behódolás,
szuverenitás = elszigetelés,
rend = félelem,
értékek = képmutatás,
családvédelem = botrányok eltakarása,
kereszténység = díszlet.
Aki ezt nem látja, az vagy nem akarja látni, vagy tényleg elhiszi, hogy a propaganda a valóság. És akkor ott vagyunk, ahol ma vagyunk, hogy a hazugság nem botrány, csak kommunikációs stílus.
A libsi mumus és a nagy átverés
Igen, létezik túlzás, létezik identitás-politikai cirkusz, létezik ostoba moralizálás. De amit a szélsőjobbos propaganda csinál, az nem harc a libsik ellen. Az bűnbakkeresés.
A libsi ma sok helyen csak ürügyszó arra, hogy:
ne kelljen beszélni korrupcióról,
ne kelljen beszélni szegénységről,
ne kelljen beszélni intézmények leépítéséről,
ne kelljen beszélni arról, hogy miért kell ellenség ahhoz, hogy együtt maradjon a tábor.
Aki erre felül, az tulajdonképpen azt mondja, hogy inkább legyen erőszakos rend, csak ne kelljen vitatkozni a kényelmetlen kérdésekről.
A liberális csapda pedig az, hogy túl puhányak vagyunk megállítani, de túl kemények, ha megállítjuk, és itt jön a legmérgezőbb paradoxon! A demokratikus oldal gyakran azért bénul le, mert fél attól, hogy autoriterré válik, ha megvédi magát.
Ha elnéző vagy, akkor jön a na látod, hagyjátok őket, ez demokrácia.
Ha kemény vagy, akkor meg a na látod, diktatúra, elnyomjátok a másként gondolkodót.
Ez a csapda. És a szélsőségek ebből élnek. Addig feszegetik a határokat, amíg a társadalom két rossz közül választhat: tűrés vagy megtorlás. Pedig lenne harmadik út is! Szabály, következmény, intézmény, átláthatóság. Nem bosszú, nem leszámolás, hanem egyszerű, unalmas, jogállami rend.
A természet egyensúlyra törekszik. Az ember konfliktusra.
A természetnek nincs ideológiája, csak rendszere. Egyensúlyra áll be. Az ember viszont gyakran olyan, mintha függő lenne a konfliktustól. Ha nincs háború, csinálunk kultúrharcot. Ha nincs ellenség, gyártunk belsőt. Ha nincs válság, találunk valami fenyegetést.
Mert a konfliktus gyors, egyszerű, a béke meg unalmas! Tárgyalni kell, kompromisszum, számok, szabályok, felelősség.
Az unalom nem mobilizál. A félelem igen.
A gazdaság is ráerősít az örök növekedés, örök nyomás mítoszával.
És igen, még a gazdaság logikája is rátesz egy lapáttal. A rendszer azt suttogja hogy, termelj többet, fogyassz többet, legyél nagyobb, erősebb. Az infláció, a növekedéskényszer, a verseny mind azt üzeni hogy, állandó mozgásban kell lenni, különben meghalsz.
Ez nem gonosz összeesküvés, ez egy rosszul beállított ösztönrendszer. De ettől még következménye van! A világ egy része úgy viselkedik, mint egy céges negyedévben gondolkodó vezető. És a politika is ráállt hogy, rövid távú győzelem minden áron.
Mi lenne a megoldás? Pusztítsunk el minden fegyvert!
Szép gondolatok, csak nem így működik!
Az ösztönös válasz érthető, hogy minek fegyverkezni, töröljük el a fegyvereket. Csak van egy probléma, a fegyver nem tűnik el attól, hogy a jók leteszik. A fegyver attól tűnik el, ha szabály, ellenőrzés, kényszer és nemzetközi garancia van mögötte és még akkor is sérülékeny.
A realista cél nem az, hogy holnaptól ne legyen fegyver, hanem hogy
kevesebb háború legyen,
drágább legyen agresszornak lenni,
gyorsabb legyen a következmény,
és kisebb legyen a hazugság haszna.
A lényeg hogy, nem degenerált a világ, hanem következmények nélküli.
A legpontosabb diagnózis nem az, hogy mindenki degenerált. Hanem az, hogy túl sokáig nem volt ára a rombolásnak. Ha a hazugság nyer, ha a lopás nyer, ha az erőszak nyer, akkor ezek el fognak szaporodni. Nem azért, mert az emberiség genetikailag rosszabb lett, hanem mert a rendszer jutalmazza a rosszat.
Mit lehet tenni, ami nem naiv?
Ne dőlj be a békemaszknak! A béke nem szlogen, hanem intézmény, garancia, határ, következmény.
A szélsőséget nem „megérteni kell, hanem korlátozni. Joggal, szabállyal, transzparenciával.
A korrupciót nem erkölcsi vitává kell tenni, hanem technikai problémává. Nyilvános szerződések, vagyonosodási vizsgálatok, független ügyészség, ellenőrizhető közpénz. Unalmas. Pont ezért hatásos.
A társadalmat nem hergelni kell, hanem felkészíteni. Médiatudatosság, helyi közösségek, valós beszélgetés, kevesebb propagabnda.
A konfliktusfüggőséget ki kell venni a politikából. Aki mindig ellenséget keres, az valójában nem vezet, hanem uralkodik.
És a végén a legkellemetlenebb mondat: a történelemből nem azért nem tanultak az emberek, mert hülyék. Hanem mert a tanulás fáj, a propaganda meg kényelmes. A tanulás felelősséget kér. A propaganda felment.
Na, ebből van elegünk. A mert megtehetik korszakának akkor lesz vége, amikor a társadalom végre kimondja, hogy nem tehetik meg. És nem csak kimondja, be is hajtja.
