11/12/2025
Nos… kitérnék egy kicsit a Szőlő utcai üggyel kapcsolatban – magamra.
Előre leszögezem: amit most leírok, lehet sokaknak unszimpatikus lesz, lehet csalódást kelt majd bennetek velem kapcsolatban .De én szeretek őszinte, nyílt lenni — bármiről legyen szó — és nem vagyok kivétel a saját magamról alkotott, néha lesújtó vélemény alól sem.
Menjünk vissza 2010. december 6.
Ezen a napon kerültem előzetesbe, majd másnap hajnalban a Budapest Rákospalotai Leánynevelő Intézetébe.
Igen, jól olvasod: egy zárt intézménybe.
Pengés, igazi NATO-kerítés, dupla vaskapu, rengeteg nevelő, pszichológus, őr. Nem volt telefon, nem volt kijárás, nem volt „kimegyek shoppingolni”, csavargás, bulizás.
Volt helyette szigor, tanulás, rend.
És most kapaszkodj meg:
életem egyik legnehezebb, mégis legjobb időszaka volt.
Miért?
Mert szeretetet és törődést kaptunk.
Felkészítettek minket a „kinti” életre, a normális hétköznapokra.
Szeretettel, odafigyeléssel, következetességgel próbáltak minket visszaintegrálni az életbe.
Nem úgy, mint most.
Minket nem ütöttek, nem vertek péppé.
Volt fegyelmezés, volt retorzió — de fele annyi sem, mint ami most a hírekben terjeng.
Nem bűnözők voltunk.
Gyerekek.
Kamaszok.
Olyanok, akik valamit nem kaptak meg otthon.
Sokan család nélkül, állami gondozásban.
Szeretetre, törődésre éhes gyerekek, akik hibáztak, de nem voltunk rossz emberek.
Igen, volt aki prostitúció miatt került oda.
Volt, aki drog miatt, lopás, csalás, szökés, rablás, testi sértés…
Igen. Így volt.
De egy dolog biztos:
jó szóval, szeretettel sokkal könnyebb nevelni, mint agresszióval.
Én is nehéz eset voltam.
Csapodár, vehemens, sértett, csalódott, elhagyatott.
Nem éreztem, hogy lenne értelme „jónak” lenni.
Viszont bent…
Ott tanultam meg, milyen az, amikor van kire számítani.
Milyen az, amikor valaki nem feladni akar, hanem felemelni.
A rákospalotai zárt intézetről beszélek — csak erről tudok hitelesen nyilatkozni.
És ott úgy működtünk, mint egy nagy, sok sebből vérző, mégis összetartó család.
Problémákkal, bukásokkal, újrakezdésekkel.
Én is elbuktam sokszor.
Elszöktem, ittam, drogoztam.
De 18 évesen, amikor kiléptem az ólomkapun, már egy erős, életre kész ember voltam.
Nem azért, mert péppé vertek.
Hanem mert hittek bennem. Mert szerettek.
És ezért hálás vagyok.
Ezért nem lehet egy kalap alá venni minden nevelőt, minden állami gondozásban dolgozót.
Nem igazságos.
Mert van ellenpélda is.
És én láttam a jót, megéltem.
És hogy nincs köze a mostani ügynek a politikához?
Oh… nagyon is van.
Csak sokan nem látják a fától az erdőt — de ez már egy másik téma.
Egy biztos:
Minden gyermeknek — minden egyes gyereknek — jár a szeretet.
A hibái ellenére is.
Gondolj csak bele józan ésszel:
mindenki ártatlan, törékeny emberként születik.
Aztán valami eltörik valahol.
És ilyenkor segítő kéz kell.
Nem ítélet.
Nem bántás.
Nem alázás.
Innen is szeretnék millió köszönetet mondani és óriási ölelést küldeni az ottani nevelőimnek akiket a mai napig szeretettel őrzök a szívemben! 🥹🥰🙏❤️🩹 Puzsér Róbert reméljük hasznos lesz végre a magyar emberek tengerzúgása és célt érünk
