05/08/2025
Alfi 🖤
Valahogy azt hittük, Alfi örökké élni fog.
Ez az a bejegyzés, amit soha nem akartam megírni, de az idővel semmit nem lehet kezdeni.
Alfi meghalt. Mindent, ami emberileg lehetséges, megtettünk, hogy ne így legyen, de a természet törvényeit nem tudjuk megváltoztatni.
Több mint tizenhat év jutott nekünk együtt, majdnem 6000 nap, majdnem a fél életem (baszki). És most egy pillanat alatt ez a fél életnyi idő nem megy tovább.
Sokan vagytok, akik már az elejétől fogva követitek az életünket, még többen pedig időközben csatlakoztatok: mindannyiótoknak köszönöm, és őszintén remélem, hogy sikerült több vagy kevesebb örömteli percet okoznunk. Nekünk ti biztosan okoztatok: egy kedves mondattal, egy csomag ajándékkal, érdeklődéssel, és legfőképpen azzal, hogy éreztem: szerettek minket. Ebből a szeretetből merítettem erőt akkor is, amikor - finoman fogalmazva - nem voltam a legjobb szakaszában az életemnek, és Alfinak mindezeket elmeséltem. Szeretem azt hinni, hogy értette, amikor elmondtam neki például azt, hogy több százan kívántak boldog születésnapot (többen, mint ahányan nekem valaha is fognak), vagy, amikor beteg volt, akkor egyöntetűen aggódtatok érte. Az is lehet, hogy neki nem, nekem viszont rengeteget jelentett, nem hiszem, hogy el tudjátok képzelni, hogy mennyit.
Felsorolni is nehéz lenne, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül együtt, és mennyire hálás vagyok azért, mert együtt mehettem vele keresztül mindezeken. Hogy hozzá igazítottam az eddig eltelt életem majdnem felét. Nem akarok nagy szavakat használni, de azt gondolom és úgy érzem, hogy miatta nőttem fel. Miatta tanultam meg felelősséget vállalni, miatta lettem képes arra, hogy a szilánkokra hullott életem apró darabjait újra összerakjam.
Miközben még utoljára megsimogattam, elmondtam neki, hogy mennyire szeretem. Hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy együtt lehettem vele. Belenéztem a szemébe, és mindent, amit szavakkal kifejezni nem tudok, megpróbáltam neki átadni.
Az íróasztalom felett van egy kép, azt mutatja, hogy amikor megszületett, éppen akkor hogyan álltak az égen a csillagok. Kiválasztottam róla egyet, esténként azt fogom keresni az égbolton.
A ruháim tele vannak ezüstcirmos szőrrel, valószínűleg még hónapok, évek múlva is találok egy-egy szálat. Minden megtalált szőrszálba beleszakad majd a szívem, de közben szeretettel fogok visszagondolni az együtt töltött időnkre.
Bár egyáltalán nem hiszek a túlvilágban, de ha van egy aprócska, minimális, szemernyi esély, hogy mégis létezik, akkor még találkozni fogunk.
Én leülök a kanapéra, te odaülsz mellém és dorombolsz.
Úgy érzem, hogy boldog volt velünk. Mi biztosan boldogok voltunk vele. Köszönöm, hogy itt voltatok.
Szőri