Élet-erő

05/12/2025

Rólam, nektek szeret***el. Hogy könnyebb legyen nektek is a veszteségek hátizsákja.

Amikor a boldogság ajtaja bezáródik, egy másik ajtó megnyílik…” — Helen Keller

Gyerekkoromtól kezdve veszteségek sorát éltem át. Szomorúság lengte be az otthonunkat, majd nagymamám, barátnőm, apám, anyám és az öcsém halála olyan súlyokat t***ek rám, amely alatt lassan megtanultam túlélni, de nem élni.

Sokáig kerültem a saját fájdalmamat, míg rá nem jöttem: egy fel nem dolgozott családi gyász örököse vagyok. Amikor ezt megért***em, és elengedtem a gyermekkorból hozott sérüléseket, elindult bennem a gyógyulás.

A döntő felismerés így szólt:
„Az a kislány, aki tele volt hiánnyal, már nincs. A felnőtt nő ma képes elengedni mindezt.”

Az élet később Julikán keresztül tanított tovább, azon a törékeny lányon, aki annyi veszteséget hordozott, és akinek halála újra szembesített azzal, milyen mély a gyász. A temetésén kértem egy jelet, és egy apró madár megjelenése adta meg:
„Veszteségről veszteségre egyre nagyobb a te győzelmed.”

Így lett a saját gyászom feldolgozása az utam és a hivatásom. Serpává váltam: kísérővé a veszteségek hegyén. Nem tudok más helyett járni, de segítek könnyebbé tenni a hátizsákot.

Ma már hálával mondom:
Köszönöm mindenkinek, akit elveszít***em.
Ma már erőforrások vagytok.

Halottak napján gyertyát gyújtok – értük, értem, és mindenkiért, aki élők és holtak között keresi a békét.

Kiss Katalin

A történetet teljes hosszában itt olvashatod: https://www.gyaszportal.hu/gyaszoloknak/tortenetek/es-megis

03/12/2025

GYÁSZFELDOLGOZÁS HATÉKONYAN!
Forduljon hozzám bizalommal!
Elérhetőség: Kiss Katalin mentálhigiénés szakember, Gyászfeldolgozás Módszer Specialista, gyásztanácsadó
0630 4927311
[email protected]

Perinatális veszteség egy Édesapa szemszögéből
John, családjáról egy napenergia termékekkel foglalkozó cég vezetőjeként gondoskodott. Míg egy nap, lélegzetelállító hírt kapott. Kék babaillat fogja belengeni otthonukat, kétszeres édesapa lesz.
Mivel kislánya születését élete meghatározó eseményeként, annak egyik csúcspontjaként tartotta számon, ugyanezekre a felemelő érzésekre számított most is.
A készülődés izgalma több területen is felbukkant az életében. A lázas izgalom érzése mellé azonban – mint édesapának és férjnek –, a növekvő felelősség érzése is belopakodott bővülő családjára gondolva.
Szabadidejében ízlelgette a lehetséges nevek ízét. Majd először érzékelve, felesége növekvő hasát simogatva kezén a baba rúgását, elszakíthatatlan érzelmi szál kapcsolta össze kisfiával. Mintha villám csapott volna belé. Azonnal elkezdte szövögetni az álmokat, reményeket, várakozásokat kettőjük jövőjéről. Terveket arról, hogyan fogja majd megtanítani baseball-t játszani, amiért ő is él-hal. Mindent biztosítani akart számára, amit ő nem kaphatott meg gyermekkorában.
A tervezgetést, készülődést és boldog babavárást, a várandósság 5. hónapja körül fellépő komplikációk törték derékba. Feleségénél megindult a koraszülés. Szélsebesen rohantak a kórházba, ahol a legkorszerűbb eszközökkel igyekeztek mindent megtenni a szülés lassítása vagy leállítása érdekében. Az édesanyát figyelő készülékre helyezték, melyen keresztül két napig hallhatták a baba tökéletesen egészséges szívverését. E két nap alatt bejárták a remény magasságait és a kétségbeesés mélységeit egyaránt.
John egész életében igyekezett megtanulni, mi a feladata mint férfi, férj és apa. Azt hitte, a feladat az, hogy azonosítsa a problémát és oldja meg. Ott akkor, arra jött rá, nem számít mit tud, kit ismer, milyen intelligens vagy mennyi pénze van. Abban a helyzetben ezek a dolgok nem segít***ek. Ez volt élete legreménytelenebb tapasztalata.
Végül, minden orvosi segítség ellenére megszületett a kisfiuk. Az első 8 órában úgy tűnt minden rendben lesz. Azonban a dolgok kezdtek rosszra fordulni. A problémát most is könnyű volt azonosítania: Ott feküdt előtte egy inkubátorba behelyezve, súlya alig volt egy kg, a haja fekete. Ám semmit nem tehetett érte, csak állt földbe gyökerezett lábbal, és teljesen tehetetlennek érezte magát a figyelőberendezéseket nézve.
Így zajlott ez két napig. Ez idő alatt John ott volt a felesége mellett. Segített, ahogy csak tudott. Igyekezett erős támaszt nyújtani számára. Az egyetlen problémát az jelent***e, hogy miközben segíteni próbált, nem mutatta ki az érzéseit, a saját fájdalmát tagadta. A második nap végén, a kisfia életére vonatkozó reményeik végleg szertefoszlottak.
Mint erős vietnami veterán számos helyzetet átélt és megtapasztalt, de úgy érezte ezt nem éli túl. Teljesen összetört. Nem volt biztos benne, hogy az életének van-e még értelme. Az egyetlen, ami okot adott neki az életben maradásra, a lánya és a felesége voltak, akik tőle függtek. Ennek dacára mégis nehézséget okozott neki az, hogy működni tudjon az elsöprő veszteség okozta érzelmi fájdalom miatt, amit átélt.
A helyzet súlyosságát tovább fokozta, hogy John és felesége nem tudtak egymással beszélgetni. Így fogalmuk sem lehetett arról, mi zajlik a másikban, mit érezhet a másik. A kapcsolatuk azonnal kezdett darabjaira hullani.
S amit vigasztalásként barátaiktól és ismerőseiktől hallottak az egyenesen sokkoló volt: „Ne szomorkodj, fiatalok vagytok még, lehet több gyereketek”, „Adjatok hálát a sorsnak a feleségeddel, hogy lehet még gyermeketek.”, „Nem lehetett tenni ellene semmit.”, „Elég erős vagy, hogy megbirkózz vele.”
Amikor valamilyen veszteség éri az embert, környezete gyakran az értelmére hatva próbálja vigasztalni. Lehet, hogy ezek a megállapítások intellektuálisan igazak voltak, de nem segít***ek Johnnak, hogy az érzelmeit kezelni tudja, és csökkentsék szívet tépő fájdalmát. Bár némelyik értelmileg igaz volt John és felesége fizikai teljesítményét illetően, míg mások akaratlanul is sértőnek és lekicsinylőnek bizonyultak. S valamennyi semmibe vette John, fia elvesztése miatt érzett irtózatos fájdalmát.
A veszteség gyógyuló sebét újra és újra feltépte valahányszor John megállt a gyerekszoba mellett. Ilyenkor hevesebben kezdett verni a szíve, csomót érzett a torkában, és a következő gondolatok jártak a fejében: „Soha nem fogja megtudni, mi mindent akartam érte tenni. Soha nem fogja megtudni, mennyire szerettem.” Ezek voltak azok a remények és álmok, amelyek a halál miatt nem teljesülhettek be.
E mellett állandóan azon tépelődött, mi az, amit bárcsak másképp, jobban, többet tehetett volna. Ha az orvosi költségekből nem csinált volna akkora ügyet, a felesége gyakrabban járt volna ellenőrző vizsgálatokra. Bár ezek a gondolatok mind átfutottak az agyán, mégsem tudta és nem is volt rutinja abban, hogyan beszéljen arról, amit érez. Elszigetelten, egyedül érezte magát, mégis szilárdan hitte: erősnek kell lennie, és magában kell tartania az érzéseit. Ez volt minden, amit tudott, és minden, amit tenni tudott. Közben a feszültség egyre nőtt benne, és mind gyakoribbak lettek a viták közte és a felesége között. Ugyanis fogalmuk sem volt arról, mennyire fontos lenne megosztani egymással a bennük zajló érzéseket.
A baba halálát követő hónapokban John minden lehetőséget megragadott, amivel csökkenthette volna a benne tomboló fájdalmat. Az lett a küldetése, hogy jobban érezze magát. Mindenhová elment, mindenkivel beszélt, akiről azt gondolta, hogy bármit tud mondani vagy tenni. Megvett és elolvasott minden elérhető könyvet, ami a keze ügyébe került a gyászról. S azt tapasztalta, hogy a legtöbbjük gyönyörűen leírja, hogyan érzi magát. Azonban ezt ő maga is pontosan tudta, hogy mit érez. Kezdett torkig lenni ezzel. Hiába kereste, egyik gyászról szóló könyv sem beszélt arról, mit kezdjen a benne dúló fájdalommal. Keresett, de nem talált útmutatót a gyászból való gyógyuláshoz. Így jutott egy újabb felismerésre, hogy alig van valami segítség – ha van egyáltalán –, a gyász feldolgozásához. Ez volt az igazi kétségbeesés.
Gyermeküket elvesztett szülők gyakran hallják: „Egy gyermek halálát soha nem lehet feldolgozni.” S e mondat ítéletének súlyos terhét egy életen át hordozzák, sokszor roskadozva alatta. John W. James ahelyett, hogy engedett volna ennek a megbilincselő fájdalomnak, és élete végéig engedte volna, hogy a rabja legyen, addig keresett, amíg meg nem találta a ténylegesen működő gyógyulási megoldást. Éveken át tartó küszködés és szenvedés után kitalált egy módszert, mely segített neki feldolgoznia imádott gyermeke halálát. Felfedezve, hogyan mondhat „búcsút” a gyermeke életével kapcsolatos álmainak és elvárásainak anélkül, hogy elengedné azt az örömet, amelyet ezek az álmok okoztak a szívének. Így élete lassan visszatért a megszokott kerékvágásba, és folytatta napenergia termékekkel kapcsolatos munkáját.
Ha gyermeke elvesztése miatti elsöprő fájdalmaktól szenved, tájékozódjon arról, van-e Gyászfeldolgozás Módszer® Specialista a lakóhelyén vagy forduljon egyhez Online. A Gyászfeldolgozás Módszer® Program valóban hatékony cselekvési tervet kínál az érzelmi helyreállításhoz. Nem arról van szó, hogy elfelejti a veszteséget, ez soha nem történhet meg, hanem inkább arról, hogy hatékony eszközöket kap a kezébe, mellyel kezelni tudja a szíve fájdalmát!
Daniné Biró Éva

18/11/2025

Mindenkinek van egy mondanivalója

Dachau felszabadulása után egy csonttá soványodott zongoraművész eljátszotta az Ave Mariát egy törött zongorán.
Két nappal később meghalt.
De amit abban a pillanatban átadott a világnak, az örökre megmaradt.

Ez a történet nem a halálról szól.
Hanem arról, hogy van valami bennünk, amit soha, senki nem vehet el tőlünk.

Mindannyian hordozunk magunkban valamit, ami csak a miénk:
egy dallamot, egy látásmódot, egy igazságot, amit senki más nem tud pont úgy kimondani, mint mi.
Nem a tehetségről vagy a képzettségről szól ez, hanem arról az egyediségről, ami itt van mindenkiben.
És ez pótolhatatlan.

Mégis sokszor elhallgatunk.
Mert azt hisszük, már mindent elmondtak előttünk.
Mert jön a gondolat: “ki vagyok én, hogy…”
Vagy mert félünk, hogy amit mondanánk, az nem elég fontos.

Pedig tudod, mi volt annak a zongoraművésznek az igazi ajándéka?
Nem az, hogy hibátlanul játszott.
Hanem az, hogy a szenvedés közepén is volt bátorsága megszólaltatni a szépséget.
Hogy a halál árnyékában is hitt abban: amit átad, az számít.

A te dallamod is számít.
Nem azért, mert mindenki meg fogja érteni.
Nem azért, mert biztosan sikeres leszel vele.
Hanem mert az emberi léleknek szüksége van arra, hogy megszólaljon.

Amikor elhallgattatod magad, egy darab igazság tűnik el a világból, amit senki más nem tud pótolni.

Lehet, hogy kevesen fognak hallani.
De akik meghallják, pontosan azt kapják, amire szükségük van.
Mert csak te tudod nekik azt adni.

Ne add fel.
Ne mondd azt, hogy nem számít.
Mert a legsötétebb pillanatban is ott a fény,
és az a fény te vagy, amikor végre engeded magad ragyogni. 🙏🏻

🩷Nóri🩷

Az írás csak pontos hivatkozással, vagy szerzői névvel terjeszthető!

03/11/2025

Jogosult vagy egyéni módon gyászolni, mert minden gyász más, minden időszak is más. Gondos figyelemmel kísérem halottak napja körül lelkiállapotomat. Ilyenkor nagyon odafigyelek belső szükségleteimre. Gondolataim, érzéseim kószálnak erre-arra és én még komolyabban engedélyt adok arra, hogy keresztül-kasul száguldozzanak ezek bennem. Idén egy újabb színnel,mélységgel lett másabb ez az emlékezés. Már kora reggel kivittem a virágos fenyős díszeket a sírokra. Amikor megálltam a kék ég alatt, a röpködő falevelek között gyertyát gyújtva, megéltem az összekapcsolódást ég és föld között. Mint,amikor anya arcához szorítja csecsemőjét és kiragyog körülöttük a világ, úgy éltem meg ezt a virradatkori találkozást , föld az éggel. Anyáért, apáért,Ilikéért,Tomiért, Imiért, nagyszülőkért, Laciért, Feriért,rokonokért, barátokért imádkoztam és tudtam, össze vagyunk kapcsolva. Én itt, ők ott. Botorkálva a díszletek között tudtam, hogy áldva vagyok velük, általuk, hogy ők én is, és én, belőlük, általuk is vagyok az, aki vagyok. Küldött vagyok ezen a földön értük is. Szívből kértem a Teremtőt, hogy útjuk odaát legyen egyre szabadabb, fényesebb.Ahogy a friss víz lefolyt a virágok oldalán, nagyon könnyű lélekkel sétáltam tovább.

31/10/2025

Miért halunk meg? És hogyan?

Az első halottamat Kiss Joachimnak hívták.
24 évem teljes bizonytalanságával álltam az ágya mellett és “élőben” próbáltam felidézni, amit az egyetemen tanítottak a halál megállapításának módjáról. Persze semmi, de semmi nem jutott eszembe.
Tegyük fel az EKG-t, kértem a nővért. Na ne szórakozzon doktornő, forgatta a szemeit, kérem tegyük fel az EKG-t, ismételtem meg, hogy nagy csattogással elmenjen, aztán visszajöjjön, aztán fölrakta a elektródákat az elhunyt (vagy még csak beteg?) mellkasára, és ugye? az egyenes görbéből egyszer-egyszer tüskék rajzolódtak ki, látja mondom lehet hogy él! Jesszus, doktornő nem él!, ezek csak ilyen utólagos elektromos kisüléseket jelentenek.

És legyek kedves visszavonulni, mondták akkor, nem ott lábatlankodni és akadályozni őket a csomagolásban.

Egy olyan jó fél óra múlva visszavonultam az ügyeletes szobába: akkoriban egy kastély kórházban dolgoztam, zegzugos folyosói végén az orvosi szobák egészen hátul voltak, kilátással a parkerdőre, ahonnan sok éjszakán át néztem a holdat és hallgattam a bagoly huhogását (ma éjjel meg fog halni valaki, mondták ilyenkor a nővérek).

Felhallatszott az is, ahogy az udvaros fiúk a nyikorgó kocsin hátratolták az exitet a park mélyén álló halottasházba (mindig naggyon hangosan beszéltek közben, gondolom, féltek), majd vissza nyikorogtak a kocsival az orvosi szoba ablaka előtt.

És azon az éjjelen Kis Joachimot is láttam megjelenni, összeaszott testén csak egy lepedőből hajtogatott pelenka volt (régen nem tellett rendes pelenkára, vagy még nem is létezett?), abban álldogált az ügyeletes szoba végében. Néha, ügyeletben, még el-eljött utána is.

- Biztos meghalt? - kérdezem a nővéreket azóta is, ha halottat vizsgálok -, pedig azóta megtanultam a jeleit: nem reagál ingerekre, nincs légzés, nincs szívműködés és a pupilla tág, fényre nem reagál. Mert a halál olyannyira megfoghatatlan, hogy egyedül nem merem kimondani a visszavonhatatlant.

Mi történik, amikor valaki meghal?

Fizikai szinten a test működése lassan leáll: a légzés lelassul, majd végleg megáll, a szívverés gyengül, aztán megszűnik. Az agy oxigén nélkül néhány percen belül elveszíti működését.
Az izmok ellazulnak, a test kihűl, később biológiai változások indulnak el (rigor mortis a hullamerevség, aztán majd bomlás).

Miért kell meghalni?

Röviden: mert a biológiai rendszerek nem örök életre vannak kódolva.

Picit hosszabban: az élőlények sejtjei és szövetei idővel elhasználódnak, a sejtek regenerációs (újjáépülő) és reparációs (kijavító) képessége csökken, ezért a DNS-ben (genetikai anyag) hibák, mutációk halmozódnak fel, amit már nem tudnak kijavítani, mint anno fiatalon, a szervezet ereje teljében.

A testünk egy korlátozott, behatárolt élettartamra van programozva; az evolúció szempontjából a cél a szaporodás, és miután ez megtörtént, nincs erős szelekciós nyomás arra, hogy végtelen ideig éljünk.
Emellett persze a betegségek, sérülések, fertőzések is közrejátszanak, előrehozva a programozott halált, a véget. És ha szervezet tartalékai kimerülnek (betegség vagy öregség miatt), akkor művi úton, intenzív terápiával sem lehet visszafordítani az elmúlást.

Miért olyan nehéz felfogni a halált?
Ha nekem orvosként még mindig talány, mit érezhet akkor egy laikus hozzátartozó? Hogy felfoghatatlan.

Milyen érzés meghalni?

Szubjektív élmény szinten állítólag, legalábbis, amit betegek, túlélők, klinikai halálból visszatérők mesélnek (többek között édesanyám is ezt mesélte nagyon sokszor, hogy mit érzett, amikor egy műtét alatt majdnem elvérzett): meghalni szép és békés folyamat. Sokan lebegésről számolnak be, mások „fényről”, „alagútról”, vagy a korábbi szép élmények megjelenéséről. A tudomány ezt részben agyi folyamatokkal magyarázza (oxigénhiány, kémiai anyagok), de lehet, hogy “csak” valami kollektív téveszme, mert ezt olvastuk róla, ezért mi is így meséljük tovább.

Mi történik amikor a beteg a kórházban haldoklik?

Ilyenkor a hozzátartozónak joga van látogatási időn kívül is bent lenni.
Van néhány nagyon fontos tudnivaló, hogy megelőzzük a család és a személyzet közötti konfliktust:

A haldoklónak nincs szüksége infúzióra. Mert a folyadékpótlás megterheli a keringést, ezért a haldokló fulladni fog.
Nincs szüksége táplálásra, nemcsak azért mert nagy a félrenyelés veszélye, hanem mert az emésztés óriási megterhelés az elmúló szervezetnek. Ugyanezért gyomorszondát sem vezetünk le. Az élet végén már nincs szükség kalóriákra.
Nem adunk antibiotikumot, hogy “megelőzzük” a tüdőgyulladást. Ha mégis kialakul a tüdőgyulladás, akkor igen, azt kórházban fekvő betegnél kezelni kell.
Oxigén terápia javíthat a beteg komfortján, de nem szükséges.

Miért adunk morfiumot?
Nemcsak a fájdalom, sokkal gyakrabban a fulladás miatt, a szenvedés csökkentésére.
Morfium kórházi adagjai nem hozzák előre a halált, csak enyhítik és megelőzik a tüneteket.

Miért?
Kérdezi a család, még akkor is, ha 90 éves a beteg. Hiszen tavaly nyáron még kapált a mama, nyáron megfőzött, akkor most miért?

Mert idős korban a szervezet egyre gyengül, és eljön az a pillanat, amikor már nem tud tovább küzdeni.
Ha beteg volt: az állapota hosszabb ideje romlott, és most a teste végleg kimerült.

De miért?
kérdezik újra és újra Olyankor más is lehet a tudatalattiban, bűntudat, hogy valamit elmulasztottak, előfordul ezért, hogy az ápoló személyzetre vetül a család fájdalma, dühe, és őket kérik számon.

Szenvedett?

Nem, mert békében mennek el.

Mikor lesz vége?
Ezt a pillanatot sosem lehet pontosan megjósolni.

Még mennyi van hátra, meddig tart?

Nem tudjuk.
Régen a nővérek tudták/ érezték, mert sokkal többet voltak a haldoklók mellett és bőven szereztek tapasztalatot a meghalásról is. “Hegyesedik az orra” mondták, és abból tudtuk, hogy már csak órák vannak hátra. És ez nem babona, hanem a kiszáradt test és arc összeesésének, kimerülésének látható jele. Persze más jelei is vannak a legvégének: a légzés megváltozik, hörgővé válik, a légvételek ritkulnak, a pulzus egyre gyengébb és nehezebben tapintható, a lelassult keringés miatt a végtagok hideggé, foltos-lilássá válnak („márványozottság”).
Ezeket a jeleket ma már alig-alig követjük, hiszen mindenki rohan: 2 nővér van egy osztályon, az orvosok szaladgálnak a járóbeteg ambulanciák és a fekvőbetegek között, a szoros beteg-orvos-nővér kapcsolat már nem tud kialakulni.

Legtöbbször azért a kórházban is szépen történik a búcsúzkodás: elfogadva az elkerülhetetlent, csendben, békességben engedik útjára szerettüket, és viszik tovább az emlékét és a hatást, amit az életével adott.

És a végső paradoxon: amikor meghalni sem engedjük őket.
Egy 82 éves, súlyos demenciás, évek óta ágyhoz kötött beteg kap tüdőgyulladást. A teste gyenge, a szervezete kimerült, elhasználódott. A természet útja egyértelmű lenne. “Old man’s friend” - mondja az angol a tüdőgyulladásra: öregember barátja. Mert szépen, lebegve (mivel a láz és a kiszáradás kellemes euforikus érzéssel jár a haldokló számára, mindkettő a szervezet kegyes módja a szenvedés és szorongás csökkentésére) átkíséri a másik világba.
De ma a beteg kórházba kerül még akkor is, ha szociális otthonban lakik! És mi antibiotikumot adunk (amitől majd hasmenése lesz). Infúziót kötünk (terheljük vele a keringést, fulladni és szenvedni fog). Oxigént (néha fölöslegesen). Táplálószondát vezetnek be (hogy még az emésztéssel is terheljük végtelenül kimerült testét). Röntgen készül. Mert ez a protokoll. Mert ezt várja el a család. Mert jogi következményei lehetnek, ha “nem teszünk meg mindent”. És megteszünk. És a beteg esetleg túléli. Kap még néhány hetet. Miközben nem akarják hazavinni, mert nem tudják.
Ez nem gyógyítás. Ez életben tartás.
De kérdezd meg bármelyik orvost vagy nővért: mit szeretne ő maga, ha ennyi idősen, demenciával, ágyhoz kötve kapna tüdőgyulladást? Egyikünk sem ezt az utat választaná magának.
A modern orvostudomány csodálatos dolog – de nem arra lett kitalálva, hogy végtelenségig megakadályozzuk a természetes elmúlást. Valahol határt kellene húzni. Palliációval (tünetenyhítést, szenvedés csökkentését jelenti), a méltóság megtartásával, nem pedig heroikus beavatkozásokkal.
De Magyarországon erről nem lehet beszélni. Nincs kultúrája a palliatív szemléletnek. Nincs társadalmi konszenzus. Ezért követeli a család a “Tegyenek meg mindent!” – még akkor is, ha ezerszer elmagyarázzuk, hogy a “minden” már csak a szenvedés meghosszabbítását jelenti.
És mi? Mi engedelmeskedünk. Mert muszáj. Az érintett pedig nem tud tiltakozni. Ezért ott marad további hetekig a krónikus (elfekvő) kórházi ágyon, zavaros tudattal, vagy anélkül, félholtan, méltóság nélkül, mert nem engedtük meghalni, miközben élni sem tud.
Ez az egyik legnagyobb teher az orvosok lelkén.
Nem az, hogy nem tudunk gyógyítani.
Hanem az, hogy nem engedhetjük el azokat sem, akiket el kellene.

*^*

Volt valakinek halálközeli élménye? Vagy furcsa tapasztalata a halállal?

31/10/2025

És milyen igaz! Minden gyász egyedi, mert minden kapcsolat, minden ember egyedi!

Máshogyan

'Máshogyan készülünk, ha szeretteink már régen meghaltak és máshogyan, ha nem is olyan rég.

Máshogyan készülünk, ha az elhunyt családtagunkkal szeret***el teli kapcsolatunk volt és máshogyan, ha túlnyomórészt fájdalmas.

Máshogyan készülődik a szívünk, ha szerettünktől el tudtunk búcsúzni és máshogyan, ha nem volt alkalmunk rá.

Más lesz ez a nap annak, akinek a szerette halála előtt megbékélt és más lesz, akinek a szerette nem tudta elfogadni sorsát.

Más lesz ez a nap annak, aki már megbékélt veszteségével és más lesz annak, akinek a szívét még a fájdalom, a bűntudat, vagy a harag mardossa.

Más lesz annak, akinek a családtagja, barátja egy betegségben halt meg és más lesz annak, akinek erőszakos halál okozta a veszteségét.

Más lesz annak, aki szeretne sírni, de nem tud és más lesz annak, akihez megérkeznek a könnyek.

Más lesz annak, aki a gyermekét veszt***e el és más lesz annak, aki a szülőjét.

Más lesz annak, aki olyan valakit veszített el, aki sokáig élete része volt, és más lesz annak, akinek rövidebb kapcsolat adódott szerettével.

Más lesz annak, aki a szerelmét veszt***e el és más lesz annak, aki a barátját.

Más lesz annak, aki körül van egy támogató család vagy barátok és más lesz annak, aki egyedül érzi magát, bár lehet, hogy családtagjai, barátai élnek.

Más lesz annak, aki elmegy a temetőbe és más lesz annak, aki nem teheti.

Más lesz annak, aki szeretne menni a temetőbe és más lesz annak, aki nem szeretne.

Más lesz annak, aki úgy éli meg a temetőben a gyertyagyújtást, mint egy szép közösségi élmény, és más lesz annak, akinek ez a nap ugyanolyan lesz mint a többi.

Más lesz annak, aki több sírhoz látogat el és más lesz annak, aki egyhez.

Máshogyan készül, akinek messzire kell utaznia és máshogyan az, akinek közel van a temető.

Lehet, hogy máshogyan készültünk tavaly és máshogyan készülünk idén.
❤ De, ha kinyitjuk a szívünket és megmutatjuk magunkat, van esély rá, hogy a szívek összeérnek.'❤

Gyászfeldolgozás Módszer Magyar Központ

Micsoda arcát mutatta a hold tegnap este 🌝

07/09/2025

Kedves Követőim! Szeret***el osztom meg készülő honlapom egyik bejegyzését. Igaz egy kissé hosszúra sikeredett, de ha végig olvasod, talán találsz hasznos dolgokat benne. Miért is írok személyes sorokat? Azért, hogy lásd és lássák azok is, akiknek elküldöd, hogy a gyász sokféle arcú és ez mind- mind normális. Aki él, mind-mind átél veszteségeket. Nem ez az újdonság. De az nagyon is új, hogy ki lehet jönni a gyászból, lehet gyógyulni a gyászból és lehet újra nevetni, örülni az életnek, ha közben néha rád is törnek a szomorú emlékek. De jön a jó is vele, a szép emlékek is. Aztán az is új, hogy még életedben helyrehozhatsz kapcsolatokat a Gyászfeldogozás Módszer segítségével.

Amikor a segítő is gyászol
„Az ember nem mondja-viseli a gyászt. Attól, hogy hallgat, tán még feketébb lesz odabelül. Pedig jól lehet könnyülni. Vannak, akik szavaktól könnyülnek.”/Szabó Magda/
A veszteségek senkit nem kerülnek el. Engem se. Amikor húgom, 56 évesen négy éves betegeskedés után meghalt, még jobban világossá vált számomra, hogy bár a gyásznak vannak tipikus, általános jellemző reakciói, de minden gyász egyedi. Még az ember életfolyamatában történt veszteségek tekintetében sincsenek egyforma gyászreakciók, mert minden kapcsolat, minden helyzet más.
Ami mássá t***e ezt a gyászt, egészen furcsa testvéri kapcsolatunk, a köztünk lévő nyolc évnyi távolság, a parentifikált/ szülősített/ viszony, saját idősödésem, mély szociális érzékenységem, állandó készenléti helyzetem betegsége idején, hosszú kórházi szenvedése, az előgyász és legjobban az a tény, hogy ő volt az utolsó ember származási családomból. Ez mind-mind befolyásolta veszteség feldolgozásomat.
Amikor gyászolsz, ne higgyél elméleteknek! Ne hidd, hogy egy év alatt muszáj gyászodat feldolgozni, mert utána már nem normális, ha sírsz, bánkódsz. Ne hidd, hogy erősnek kell lenned, hogy túl kell rajta lépni. /A tévhiedelmekről olvasd el másik bejegyzésemet a blogon/ Ez tévedés. Mindenkinek más a gyásza és egészen sajátosak a gyászreakciói.
A sok reménykedéssel, orvosilag félrediagnosztizált papírok böngészésével teli időszak változó érzelmeket hozott magával. A vágy, hogy legyen minden jó, a bánat, a szorongás, a stressz, az öröm és a félelem a jövőtől érzései ide- oda hullámzással öntöttek el. Rengeteg energiám lett a semmiből. Olyanokra is képes voltam, mint korábban soha. Én, aki soha, semmi és senki kedvéért nem keltem fel hajnalban, miatta képes volt 3.30-kor kipattanni az ágyból, hogy fájó lábait kíméljem. Mindig volt közöttünk egyfajta idegenkedés. Mások voltunk. Nagy volt a korkülönbség. Ő inkább egy ellenőrt látott bennem, egy erős egyéniséget. Én meg sokszor nagy erővel szerettem volna neki jót tenni, életét óvni, segíteni. Ő ezt határátlépésnek élte meg. Ebből aztán viták és sokszor hűvös kapcsolat lett. Hamar megsértődött. Nagyon örültem és ma is életem legjobb döntésének tartom, hogy betegsége idején ezt a kapcsolatot gyökeresen sikerült megváltoztatni. Segítségül a Gyászfeldolgozás Módszer® támogató programot hívtam, aminek rendkívüli hatása lett. A módszer segítségével a vele való elvarratlan érzelmi szálakat felfejt***em, elrendeztem, mindent megbocsátottam és megbántam vele kapcsolatban. Minden fontos érzelmi mondanivalót beteljesít***em. Soha nem felejtem el azt a drámai pillanatot, ami ezután az ajkai kórházban történt közöttünk. A program lépéseinek elvégzése után először nyílt meg nekem igazán, beszélni kezdett velem nagy gyászáról, amit férje halála miatt érez. Ezután átölelve egymást, együtt sírtunk. Innentől kezdve mély szeretet árama ölelte át kapcsolatunkat. Nem volt benne már az az idegenkedés velem szemben, amit korábban éreztem.
Aztán folytak tovább az események. Végtelen düh öntött el, amikor kiderült, két év óta kezeletlen cukorbetegségét nem ismerték fel sehol.
A tehetetlenség érzése , a totális idegesség , a tettrekészség ide-oda hullámzott benne bennem, mialatt egy nagy érműtét vette kezdetét. Soha nem felejtem el azt a végtelen kétségbeesést, ami a műtét ideje alatt volt bennem és csak-csak nem tolták ki a műtőből. Vizionáltam halált, de nem tudtam akkor még ezt elfogadni. Kiderült, rossz helyen várakoztam. Egy étellift előtt mormoltam véget nem érő kétségbeesett imáimat egy nagyon erős krízishelyzetben. A műtét sikerült. Aztán egy következő félrediagnosztizált lelet után megkönnyebbültem, hogy három hét múlva agyoncsapjon a valóság: rosszindulatú rákos daganat. Még mindig reménykedtem. A műtét után pedig a még megdöbbentő tény: Nincs menekvés, a rák már szétterjedt az egész testben. Ezután már csak a kórház jött, a kiszolgáltatottság teljessége. Hónapok alatt megtapasztaltam a magyar egészségügy teljes anomáliáit, és ismét a magatehetetlen, ide-oda mászkálás, míg az onkológiai osztályra került. És még itt is megéltem a fájdalmas tehetetlenséget, amikor újra megkínozták érzéstelenítés nélkül, mert az egészségügy nem képes elfogadni az elmúlást, mindig talál ki valami beavatkozást, akkor is, amikor már békén kellene a hagyni a beteget.
Ez volt az előgyász. Ha benne vagy, úgy tekintesz szerettedre, hogy együtt látod a hiányát és a mozgó, élő személyt. Arcában úgy látod a halált, hogy legszívesebben csak ölelnéd, de menekülsz is tőle, mert saját halálodat is látod és szorongó érzés kap el. Szinte már-már megsemmisülnél vele együtt..de közben távolodsz is. Lélekben folyamatosan búcsúzol, de tolod is magad előtt veszteségedet. Tárgyakba, mosolyokba, gesztusokba kapaszkodsz. Fognád és engednéd is egyszerre. Gyászolod, ami most van, és gyászolod, ami még vár rád. Elengednéd, hogy neked, neki is könnyebb legyen, de itt is tartanád. Megállítanád az időt és tolnád tovább, hogy legyen már vége ennek a feszítő, egymásba gabalyodó világnak.
Amikor meghalt, nekem kellett a gyermekeinek a gyászhírt közölni. Miközben mentem le a lépcsőn, nem sírtam, hanem inkább vonítottam, mint egy oroszlán. A kocsiban is. Velük azonban józanul, csendben, összeszedetten beszéltem. Később is nagyon tudtam józannak mutatkozni és érzelmeimet hátra küldeni, amikor muszáj volt. Amikor másnap reggel bementünk a kórházba, hirtelen minden ápoló, orvos kedvesebb lett. Micsoda furcsaság ez! Minket sajnálnak? Miért nem akkor voltak vele inkább sokkal kedvesebbek, amikor párnát kért, vagy valami apróságot? Pedig fejben tudtam: Ők is félnek, ők is valahol hárítanak. Minél kevesebbet lenni a haldokló mellett, mert nekik is van halálszorongásuk tudattalanul. Úgy elkelne az ápolóknak is egy kis lelki segítség! Hogy ne legyenek olyan irgalmatlanok sokszor. Ruháit, tárgyait becsomagolva megkaptuk. Maradék élelmiszereket, dobozokat csomagoltunk. Kértem, hogy a patológián hadd nézhessem meg, mert tudtam, hogy ez megkönnyíti a későbbi gyászfolyamatot. Csak rövid időt adtak. Megilletődve álltam előtte. Hirtelen nem is tudtam, mit tegyek. Az ima olyan személytelennek tűnt. Gondolkodtam, hogy megszólítsam, vagy inkább csak nézzem? Mit szólna ehhez? Úgy éreztem, mintha valami intim szférába illetéktelenül belestem volna. Néztem az arcát, hátha valami jelet látok rajta. Jelet, hogy mi történik vele odaát? Magával vitte titkait. Arca, szeme komolyan bezárult. A megkönnyebbülést láttam , a szelíd nyugalmat? Vagy csak bele képzeltem? Nem is tudom. Amikor szóltak, hogy most már menjek , akkor jutott eszembe, hogy pár fohászt mondjak érte. Polcz Alaine-tól is tudom, meg annyi mástól is, hogy a halál nem fejeződik be akkor, amikor az agy leáll, hogy lehet szólni a meghalthoz és ez segíti őt. Szóltam is hozzá. Valami ilyesmit: Annyira szerettelek! Úgy sajnálom! Kérlek ne félj, biztos minden jó lesz! Menj nyugodtan utadon. Valami ilyesmit motyoghattam.
A temetési beszédet én mondtam, mert úgy gondoltam, méltóan senki idegen nem tud róla beszélni, a gyerekek meg nem akartak frázisokat hallani. Nekem ez megkönnyít***e gyászomat. Talán az övékét is. Utána azonban nagyon egyedül éreztem magamat. A gyerekeit barátaik körbevették és ez így volt jó. Én viszont egyedül baktattam, aztán időközben egy távolabbi hozzátartozó hozzám csapódott. Talán mert olyan erősnek látszottam? Azért maradtam hamar magamra? Pedig nagyon-nagyon el voltam anyátlanodva. Beültem a kocsiba és hazajöttem. Délután küldött át egy ismerősöm üzenetet, hogy egy szivárvány ment át a mezőn, miközben őt temettük. Ennek örültem. Aztán üresség vett körül, elérzéstelenítettség, sírni sem tudtam. Sokszor hallottam ezt gyászolótól. Másnap az utcán sokan megszólítottak, a boltban, ahol dolgozott, körbevettek és mondogatták: Milyen igaz, jó volt a temetési beszéd és mennyire megemelte a temetés hangulatát, méltó volt az egész búcsúzás hozzá. Ért***em, de kesernyésen konstatáltam magamban: „Na, ja… ez nem vigasztal éppen. Ezt a „színpadot” kihagytam volna. ” Két hétre rá jött meg a fordulat, amikor hűtőtakarítás közben kigurult a kórházból visszahozott szőlő. Akkor keservesen sírva fakadtam, sírtam- sírtam csillapíthatatlanul. Az agyam pedig megállapította, hogy elkezdődött a tudatosulás időszaka és nem szabad elnyomni semmilyen érzést. Emiatt ki is írtam magamból, minden sorát zokogásba áztatva, hogy dokumentáljam későbbre. Így szólt:
Szőlőszem
Vettem neked szőlőt.
Hazahoztam. Már nem kell neked.
Eszel ott valamit? Persze…persze…. nem jön át ide a hangod.
Kinyitottam a hűtőt az előbb és rám kukkant a szőlő.
Abból az időből.
Nem etted, pedig a kedvenced.
Mag nélkül, fonnyadtan is túlél téged.
Micsoda őrület ez!
Bámulok meredten.
Eszem, pedig nem is szerettem.
Akkor.
Most megeszem mindet.
Befelé nyomom, hogy ami a tiéd, enyém legyen, hogy Te Én legyek.
Pedig nem is hasonlítunk. Nagyon nem.
Jeleket várok.
Értelmezek.
Eldobok.
Ma kidobtam fél mázsa szemetet.
Megmostam a szőlőt.
Kendővel megtöröltelek…
Megnéztelek a patológián.
Lehűtöttek.
Most lehűtöm a szőlő maradékát.
Ennyi maradt.
Maradék nyomokat gyűjtögetek, hogy itt maradj a szőlőben, valahogy, aszottan is.
Hogy én, te legyek.
Azt mondja Orvos-Tóth Noémi, hogy a gyász nem múlik el, csak körbe növi az élet. A gyász sokszínű jelenség. Ahogy az élet folydogál tovább, más színt hoz bele a veszteség, a hiány. Van benne megkönnyebbülés, fájdalom, keserűség, bűntudat, lelkiismeretfurdalás, és igen öröm is, hogy te élsz, hogy szabadon lélegzel, de a vágy, hogy valahogy mégis őrizgess belőle valamit, az is itt tud lenni. Így voltam én is. Elkezdtem pár hónappal később azokat a tüneteket produkálni, mint ő. Egy idő után el kellett mennem orvoshoz, mert egyre jobban jöttek a testi fájdalmak. Hosszú szorongással teli orvosi vizsgálatok után ismét a Gyászfeldolgozás Módszer® program újabb lépéseivel sikerült világossá tenni és érzelmileg beteljesíteni végképp az elszakadást, a valódi búcsút. Ekkor egyik napról a másikra megszűntek a fizikai fájdalmak. Hiába ismertem a szakirodalomból, hogy van ilyen, de mégis a negatív leletek megismerése után, ez módszer segített valóban kiszakadni a vele való patológiás együttlétből.
Négy éve halt meg Ilike. Októberben, napsütésben temettük. Amikor ezt a történetet leírom, gyönyörű ősz van, gurgulázik neve a számban. Ilike…Lilike, lallala. Szeptemberben már nagyon készült. Tudtuk mi vár rá. Csak az időpontot nem tudtuk. Ablakom előtt, a zöld fák között enyhén szűrődik be a nap. Mint akkor, amikor a végső útra készült. Rá emlékezem el-el pityeredve. Az életszeretet, a jókedv, árvaságommal színezve, a szeretet és a hiány, az itt-és most pillanatának öröme együtt kavarog bennem.
Elbúcsúztam tőle, vele együtt a származási családomtól is, nélkülük élek, nélkülük járok ezen a földön. De amikor a napsütéses fák közé nézek, vele, a valamikori kicsi lánnyal , a felnőtt anyával is együtt nézek. A test-véremmel. Amikor a pici piros paradicsomokat forgatom, az ő csalafinta mosolya húzódik végig arcomon . Amikor a tengeri herkentyűt boncolgatom, kuncogva emlékezem vicces mondatára: „Én szeretem a tenger gyümölcseit , csak még soha nem ettem!”
Aztán felállok és megyek tovább. Örülve az életnek, hogy tudok járni, tudok látni, levegőt venni és az életet élvezni. Mert jó élni ezen a földön. Nagyon jó. Így is. És eszek egy kis szőlőt.