07/09/2025
Kedves Követőim! Szeret***el osztom meg készülő honlapom egyik bejegyzését. Igaz egy kissé hosszúra sikeredett, de ha végig olvasod, talán találsz hasznos dolgokat benne. Miért is írok személyes sorokat? Azért, hogy lásd és lássák azok is, akiknek elküldöd, hogy a gyász sokféle arcú és ez mind- mind normális. Aki él, mind-mind átél veszteségeket. Nem ez az újdonság. De az nagyon is új, hogy ki lehet jönni a gyászból, lehet gyógyulni a gyászból és lehet újra nevetni, örülni az életnek, ha közben néha rád is törnek a szomorú emlékek. De jön a jó is vele, a szép emlékek is. Aztán az is új, hogy még életedben helyrehozhatsz kapcsolatokat a Gyászfeldogozás Módszer segítségével.
Amikor a segítő is gyászol
„Az ember nem mondja-viseli a gyászt. Attól, hogy hallgat, tán még feketébb lesz odabelül. Pedig jól lehet könnyülni. Vannak, akik szavaktól könnyülnek.”/Szabó Magda/
A veszteségek senkit nem kerülnek el. Engem se. Amikor húgom, 56 évesen négy éves betegeskedés után meghalt, még jobban világossá vált számomra, hogy bár a gyásznak vannak tipikus, általános jellemző reakciói, de minden gyász egyedi. Még az ember életfolyamatában történt veszteségek tekintetében sincsenek egyforma gyászreakciók, mert minden kapcsolat, minden helyzet más.
Ami mássá t***e ezt a gyászt, egészen furcsa testvéri kapcsolatunk, a köztünk lévő nyolc évnyi távolság, a parentifikált/ szülősített/ viszony, saját idősödésem, mély szociális érzékenységem, állandó készenléti helyzetem betegsége idején, hosszú kórházi szenvedése, az előgyász és legjobban az a tény, hogy ő volt az utolsó ember származási családomból. Ez mind-mind befolyásolta veszteség feldolgozásomat.
Amikor gyászolsz, ne higgyél elméleteknek! Ne hidd, hogy egy év alatt muszáj gyászodat feldolgozni, mert utána már nem normális, ha sírsz, bánkódsz. Ne hidd, hogy erősnek kell lenned, hogy túl kell rajta lépni. /A tévhiedelmekről olvasd el másik bejegyzésemet a blogon/ Ez tévedés. Mindenkinek más a gyásza és egészen sajátosak a gyászreakciói.
A sok reménykedéssel, orvosilag félrediagnosztizált papírok böngészésével teli időszak változó érzelmeket hozott magával. A vágy, hogy legyen minden jó, a bánat, a szorongás, a stressz, az öröm és a félelem a jövőtől érzései ide- oda hullámzással öntöttek el. Rengeteg energiám lett a semmiből. Olyanokra is képes voltam, mint korábban soha. Én, aki soha, semmi és senki kedvéért nem keltem fel hajnalban, miatta képes volt 3.30-kor kipattanni az ágyból, hogy fájó lábait kíméljem. Mindig volt közöttünk egyfajta idegenkedés. Mások voltunk. Nagy volt a korkülönbség. Ő inkább egy ellenőrt látott bennem, egy erős egyéniséget. Én meg sokszor nagy erővel szerettem volna neki jót tenni, életét óvni, segíteni. Ő ezt határátlépésnek élte meg. Ebből aztán viták és sokszor hűvös kapcsolat lett. Hamar megsértődött. Nagyon örültem és ma is életem legjobb döntésének tartom, hogy betegsége idején ezt a kapcsolatot gyökeresen sikerült megváltoztatni. Segítségül a Gyászfeldolgozás Módszer® támogató programot hívtam, aminek rendkívüli hatása lett. A módszer segítségével a vele való elvarratlan érzelmi szálakat felfejt***em, elrendeztem, mindent megbocsátottam és megbántam vele kapcsolatban. Minden fontos érzelmi mondanivalót beteljesít***em. Soha nem felejtem el azt a drámai pillanatot, ami ezután az ajkai kórházban történt közöttünk. A program lépéseinek elvégzése után először nyílt meg nekem igazán, beszélni kezdett velem nagy gyászáról, amit férje halála miatt érez. Ezután átölelve egymást, együtt sírtunk. Innentől kezdve mély szeretet árama ölelte át kapcsolatunkat. Nem volt benne már az az idegenkedés velem szemben, amit korábban éreztem.
Aztán folytak tovább az események. Végtelen düh öntött el, amikor kiderült, két év óta kezeletlen cukorbetegségét nem ismerték fel sehol.
A tehetetlenség érzése , a totális idegesség , a tettrekészség ide-oda hullámzott benne bennem, mialatt egy nagy érműtét vette kezdetét. Soha nem felejtem el azt a végtelen kétségbeesést, ami a műtét ideje alatt volt bennem és csak-csak nem tolták ki a műtőből. Vizionáltam halált, de nem tudtam akkor még ezt elfogadni. Kiderült, rossz helyen várakoztam. Egy étellift előtt mormoltam véget nem érő kétségbeesett imáimat egy nagyon erős krízishelyzetben. A műtét sikerült. Aztán egy következő félrediagnosztizált lelet után megkönnyebbültem, hogy három hét múlva agyoncsapjon a valóság: rosszindulatú rákos daganat. Még mindig reménykedtem. A műtét után pedig a még megdöbbentő tény: Nincs menekvés, a rák már szétterjedt az egész testben. Ezután már csak a kórház jött, a kiszolgáltatottság teljessége. Hónapok alatt megtapasztaltam a magyar egészségügy teljes anomáliáit, és ismét a magatehetetlen, ide-oda mászkálás, míg az onkológiai osztályra került. És még itt is megéltem a fájdalmas tehetetlenséget, amikor újra megkínozták érzéstelenítés nélkül, mert az egészségügy nem képes elfogadni az elmúlást, mindig talál ki valami beavatkozást, akkor is, amikor már békén kellene a hagyni a beteget.
Ez volt az előgyász. Ha benne vagy, úgy tekintesz szerettedre, hogy együtt látod a hiányát és a mozgó, élő személyt. Arcában úgy látod a halált, hogy legszívesebben csak ölelnéd, de menekülsz is tőle, mert saját halálodat is látod és szorongó érzés kap el. Szinte már-már megsemmisülnél vele együtt..de közben távolodsz is. Lélekben folyamatosan búcsúzol, de tolod is magad előtt veszteségedet. Tárgyakba, mosolyokba, gesztusokba kapaszkodsz. Fognád és engednéd is egyszerre. Gyászolod, ami most van, és gyászolod, ami még vár rád. Elengednéd, hogy neked, neki is könnyebb legyen, de itt is tartanád. Megállítanád az időt és tolnád tovább, hogy legyen már vége ennek a feszítő, egymásba gabalyodó világnak.
Amikor meghalt, nekem kellett a gyermekeinek a gyászhírt közölni. Miközben mentem le a lépcsőn, nem sírtam, hanem inkább vonítottam, mint egy oroszlán. A kocsiban is. Velük azonban józanul, csendben, összeszedetten beszéltem. Később is nagyon tudtam józannak mutatkozni és érzelmeimet hátra küldeni, amikor muszáj volt. Amikor másnap reggel bementünk a kórházba, hirtelen minden ápoló, orvos kedvesebb lett. Micsoda furcsaság ez! Minket sajnálnak? Miért nem akkor voltak vele inkább sokkal kedvesebbek, amikor párnát kért, vagy valami apróságot? Pedig fejben tudtam: Ők is félnek, ők is valahol hárítanak. Minél kevesebbet lenni a haldokló mellett, mert nekik is van halálszorongásuk tudattalanul. Úgy elkelne az ápolóknak is egy kis lelki segítség! Hogy ne legyenek olyan irgalmatlanok sokszor. Ruháit, tárgyait becsomagolva megkaptuk. Maradék élelmiszereket, dobozokat csomagoltunk. Kértem, hogy a patológián hadd nézhessem meg, mert tudtam, hogy ez megkönnyíti a későbbi gyászfolyamatot. Csak rövid időt adtak. Megilletődve álltam előtte. Hirtelen nem is tudtam, mit tegyek. Az ima olyan személytelennek tűnt. Gondolkodtam, hogy megszólítsam, vagy inkább csak nézzem? Mit szólna ehhez? Úgy éreztem, mintha valami intim szférába illetéktelenül belestem volna. Néztem az arcát, hátha valami jelet látok rajta. Jelet, hogy mi történik vele odaát? Magával vitte titkait. Arca, szeme komolyan bezárult. A megkönnyebbülést láttam , a szelíd nyugalmat? Vagy csak bele képzeltem? Nem is tudom. Amikor szóltak, hogy most már menjek , akkor jutott eszembe, hogy pár fohászt mondjak érte. Polcz Alaine-tól is tudom, meg annyi mástól is, hogy a halál nem fejeződik be akkor, amikor az agy leáll, hogy lehet szólni a meghalthoz és ez segíti őt. Szóltam is hozzá. Valami ilyesmit: Annyira szerettelek! Úgy sajnálom! Kérlek ne félj, biztos minden jó lesz! Menj nyugodtan utadon. Valami ilyesmit motyoghattam.
A temetési beszédet én mondtam, mert úgy gondoltam, méltóan senki idegen nem tud róla beszélni, a gyerekek meg nem akartak frázisokat hallani. Nekem ez megkönnyít***e gyászomat. Talán az övékét is. Utána azonban nagyon egyedül éreztem magamat. A gyerekeit barátaik körbevették és ez így volt jó. Én viszont egyedül baktattam, aztán időközben egy távolabbi hozzátartozó hozzám csapódott. Talán mert olyan erősnek látszottam? Azért maradtam hamar magamra? Pedig nagyon-nagyon el voltam anyátlanodva. Beültem a kocsiba és hazajöttem. Délután küldött át egy ismerősöm üzenetet, hogy egy szivárvány ment át a mezőn, miközben őt temettük. Ennek örültem. Aztán üresség vett körül, elérzéstelenítettség, sírni sem tudtam. Sokszor hallottam ezt gyászolótól. Másnap az utcán sokan megszólítottak, a boltban, ahol dolgozott, körbevettek és mondogatták: Milyen igaz, jó volt a temetési beszéd és mennyire megemelte a temetés hangulatát, méltó volt az egész búcsúzás hozzá. Ért***em, de kesernyésen konstatáltam magamban: „Na, ja… ez nem vigasztal éppen. Ezt a „színpadot” kihagytam volna. ” Két hétre rá jött meg a fordulat, amikor hűtőtakarítás közben kigurult a kórházból visszahozott szőlő. Akkor keservesen sírva fakadtam, sírtam- sírtam csillapíthatatlanul. Az agyam pedig megállapította, hogy elkezdődött a tudatosulás időszaka és nem szabad elnyomni semmilyen érzést. Emiatt ki is írtam magamból, minden sorát zokogásba áztatva, hogy dokumentáljam későbbre. Így szólt:
Szőlőszem
Vettem neked szőlőt.
Hazahoztam. Már nem kell neked.
Eszel ott valamit? Persze…persze…. nem jön át ide a hangod.
Kinyitottam a hűtőt az előbb és rám kukkant a szőlő.
Abból az időből.
Nem etted, pedig a kedvenced.
Mag nélkül, fonnyadtan is túlél téged.
Micsoda őrület ez!
Bámulok meredten.
Eszem, pedig nem is szerettem.
Akkor.
Most megeszem mindet.
Befelé nyomom, hogy ami a tiéd, enyém legyen, hogy Te Én legyek.
Pedig nem is hasonlítunk. Nagyon nem.
Jeleket várok.
Értelmezek.
Eldobok.
Ma kidobtam fél mázsa szemetet.
Megmostam a szőlőt.
Kendővel megtöröltelek…
Megnéztelek a patológián.
Lehűtöttek.
Most lehűtöm a szőlő maradékát.
Ennyi maradt.
Maradék nyomokat gyűjtögetek, hogy itt maradj a szőlőben, valahogy, aszottan is.
Hogy én, te legyek.
Azt mondja Orvos-Tóth Noémi, hogy a gyász nem múlik el, csak körbe növi az élet. A gyász sokszínű jelenség. Ahogy az élet folydogál tovább, más színt hoz bele a veszteség, a hiány. Van benne megkönnyebbülés, fájdalom, keserűség, bűntudat, lelkiismeretfurdalás, és igen öröm is, hogy te élsz, hogy szabadon lélegzel, de a vágy, hogy valahogy mégis őrizgess belőle valamit, az is itt tud lenni. Így voltam én is. Elkezdtem pár hónappal később azokat a tüneteket produkálni, mint ő. Egy idő után el kellett mennem orvoshoz, mert egyre jobban jöttek a testi fájdalmak. Hosszú szorongással teli orvosi vizsgálatok után ismét a Gyászfeldolgozás Módszer® program újabb lépéseivel sikerült világossá tenni és érzelmileg beteljesíteni végképp az elszakadást, a valódi búcsút. Ekkor egyik napról a másikra megszűntek a fizikai fájdalmak. Hiába ismertem a szakirodalomból, hogy van ilyen, de mégis a negatív leletek megismerése után, ez módszer segített valóban kiszakadni a vele való patológiás együttlétből.
Négy éve halt meg Ilike. Októberben, napsütésben temettük. Amikor ezt a történetet leírom, gyönyörű ősz van, gurgulázik neve a számban. Ilike…Lilike, lallala. Szeptemberben már nagyon készült. Tudtuk mi vár rá. Csak az időpontot nem tudtuk. Ablakom előtt, a zöld fák között enyhén szűrődik be a nap. Mint akkor, amikor a végső útra készült. Rá emlékezem el-el pityeredve. Az életszeretet, a jókedv, árvaságommal színezve, a szeretet és a hiány, az itt-és most pillanatának öröme együtt kavarog bennem.
Elbúcsúztam tőle, vele együtt a származási családomtól is, nélkülük élek, nélkülük járok ezen a földön. De amikor a napsütéses fák közé nézek, vele, a valamikori kicsi lánnyal , a felnőtt anyával is együtt nézek. A test-véremmel. Amikor a pici piros paradicsomokat forgatom, az ő csalafinta mosolya húzódik végig arcomon . Amikor a tengeri herkentyűt boncolgatom, kuncogva emlékezem vicces mondatára: „Én szeretem a tenger gyümölcseit , csak még soha nem ettem!”
Aztán felállok és megyek tovább. Örülve az életnek, hogy tudok járni, tudok látni, levegőt venni és az életet élvezni. Mert jó élni ezen a földön. Nagyon jó. Így is. És eszek egy kis szőlőt.
