19/10/2024
Perinatális veszteség egy Édesapa szemszögéből
John, családjáról egy napenergia termékekkel foglalkozó cég vezetőjeként gondoskodott. Míg egy nap, lélegzetelállító hírt kapott. Kék babaillat fogja belengeni otthonukat, kétszeres édesapa lesz.
Mivel kislánya születését élete meghatározó eseményeként, annak egyik csúcspontjaként tartotta számon, ugyanezekre a felemelő érzésekre számított most is.
A készülődés izgalma több területen is felbukkant az életében. A lázas izgalom érzése mellé azonban – mint édesapának és férjnek –, a növekvő felelősség érzése is belopakodott bővülő családjára gondolva.
Szabadidejében ízlelgette a lehetséges nevek ízét. Majd először érzékelve, felesége növekvő hasát simogatva kezén a baba rúgását, elszakíthatatlan érzelmi szál kapcsolta össze kisfiával. Mintha villám csapott volna belé. Azonnal elkezdte szövögetni az álmokat, reményeket, várakozásokat kettőjük jövőjéről. Terveket arról, hogyan fogja majd megtanítani baseball-t játszani, amiért ő is él-hal. Mindent biztosítani akart számára, amit ő nem kaphatott meg gyermekkorában.
A tervezgetést, készülődést és boldog babavárást, a várandósság 5. hónapja körül fellépő komplikációk törték derékba. Feleségénél megindult a koraszülés. Szélsebesen rohantak a kórházba, ahol a legkorszerűbb eszközökkel igyekeztek mindent megtenni a szülés lassítása vagy leállítása érdekében. Az édesanyát figyelő készülékre helyezték, melyen keresztül két napig hallhatták a baba tökéletesen egészséges szívverését. E két nap alatt bejárták a remény magasságait és a kétségbeesés mélységeit egyaránt.
John egész életében igyekezett megtanulni, mi a feladata mint férfi, férj és apa. Azt hitte, a feladat az, hogy azonosítsa a problémát és oldja meg. Ott akkor, arra jött rá, nem számít mit tud, kit ismer, milyen intelligens vagy mennyi pénze van. Abban a helyzetben ezek a dolgok nem segítettek. Ez volt élete legreménytelenebb tapasztalata.
Végül, minden orvosi segítség ellenére megszületett a kisfiuk. Az első 8 órában úgy tűnt minden rendben lesz. Azonban a dolgok kezdtek rosszra fordulni. A problémát most is könnyű volt azonosítania: Ott feküdt előtte egy inkubátorba behelyezve, súlya alig volt egy kg, a haja fekete. Ám semmit nem tehetett érte, csak állt földbe gyökerezett lábbal, és teljesen tehetetlennek érezte magát a figyelőberendezéseket nézve.
Így zajlott ez két napig. Ez idő alatt John ott volt a felesége mellett. Segített, ahogy csak tudott. Igyekezett erős támaszt nyújtani számára. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy miközben segíteni próbált, nem mutatta ki az érzéseit, a saját fájdalmát tagadta. A második nap végén, a kisfia életére vonatkozó reményeik végleg szertefoszlottak.
Mint erős vietnami veterán számos helyzetet átélt és megtapasztalt, de úgy érezte ezt nem éli túl. Teljesen összetört. Nem volt biztos benne, hogy az életének van-e még értelme. Az egyetlen, ami okot adott neki az életben maradásra, a lánya és a felesége voltak, akik tőle függtek. Ennek dacára mégis nehézséget okozott neki az, hogy működni tudjon az elsöprő veszteség okozta érzelmi fájdalom miatt, amit átélt.
A helyzet súlyosságát tovább fokozta, hogy John és felesége nem tudtak egymással beszélgetni. Így fogalmuk sem lehetett arról, mi zajlik a másikban, mit érezhet a másik. A kapcsolatuk azonnal kezdett darabjaira hullani.
S amit vigasztalásként barátaiktól és ismerőseiktől hallottak az egyenesen sokkoló volt: „Ne szomorkodj, fiatalok vagytok még, lehet több gyereketek”, „Adjatok hálát a sorsnak a feleségeddel, hogy lehet még gyermeketek.”, „Nem lehetett tenni ellene semmit.”, „Elég erős vagy, hogy megbirkózz vele.”
Amikor valamilyen veszteség éri az embert, környezete gyakran az értelmére hatva próbálja vigasztalni. Lehet, hogy ezek a megállapítások intellektuálisan igazak voltak, de nem segítettek Johnnak, hogy az érzelmeit kezelni tudja, és csökkentsék szívet tépő fájdalmát. Bár némelyik értelmileg igaz volt John és felesége fizikai teljesítményét illetően, míg mások akaratlanul is sértőnek és lekicsinylőnek bizonyultak. S valamennyi semmibe vette John, fia elvesztése miatt érzett irtózatos fájdalmát.
A veszteség gyógyuló sebét újra és újra feltépte valahányszor John megállt a gyerekszoba mellett. Ilyenkor hevesebben kezdett verni a szíve, csomót érzett a torkában, és a következő gondolatok jártak a fejében: „Soha nem fogja megtudni, mi mindent akartam érte tenni. Soha nem fogja megtudni, mennyire szerettem.” Ezek voltak azok a remények és álmok, amelyek a halál miatt nem teljesülhettek be.
E mellett állandóan azon tépelődött, mi az, amit bárcsak másképp, jobban, többet tehetett volna. Ha az orvosi költségekből nem csinált volna akkora ügyet, a felesége gyakrabban járt volna ellenőrző vizsgálatokra. Bár ezek a gondolatok mind átfutottak az agyán, mégsem tudta és nem is volt rutinja abban, hogyan beszéljen arról, amit érez. Elszigetelten, egyedül érezte magát, mégis szilárdan hitte: erősnek kell lennie, és magában kell tartania az érzéseit. Ez volt minden, amit tudott, és minden, amit tenni tudott. Közben a feszültség egyre nőtt benne, és mind gyakoribbak lettek a viták közte és a felesége között. Ugyanis fogalmuk sem volt arról, mennyire fontos lenne megosztani egymással a bennük zajló érzéseket.
A baba halálát követő hónapokban John minden lehetőséget megragadott, amivel csökkenthette volna a benne tomboló fájdalmat. Az lett a küldetése, hogy jobban érezze magát. Mindenhová elment, mindenkivel beszélt, akiről azt gondolta, hogy bármit tud mondani vagy tenni. Megvett és elolvasott minden elérhető könyvet, ami a keze ügyébe került a gyászról. S azt tapasztalta, hogy a legtöbbjük gyönyörűen leírja, hogyan érzi magát. Azonban ezt ő maga is pontosan tudta, hogy mit érez. Kezdett torkig lenni ezzel. Hiába kereste, egyik gyászról szóló könyv sem beszélt arról, mit kezdjen a benne dúló fájdalommal. Keresett, de nem talált útmutatót a gyászból való gyógyuláshoz. Így jutott egy újabb felismerésre, hogy alig van valami segítség – ha van egyáltalán –, a gyász feldolgozásához. Ez volt az igazi kétségbeesés.
Gyermeküket elvesztett szülők gyakran hallják: „Egy gyermek halálát soha nem lehet feldolgozni.” S e mondat ítéletének súlyos terhét egy életen át hordozzák, sokszor roskadozva alatta. John W. James ahelyett, hogy engedett volna ennek a megbilincselő fájdalomnak, és élete végéig engedte volna, hogy a rabja legyen, addig keresett, amíg meg nem találta a ténylegesen működő gyógyulási megoldást. Éveken át tartó küszködés és szenvedés után kitalált egy módszert, mely segített neki feldolgoznia imádott gyermeke halálát. Felfedezve, hogyan mondhat „búcsút” a gyermeke életével kapcsolatos álmainak és elvárásainak anélkül, hogy elengedné azt az örömet, amelyet ezek az álmok okoztak a szívének. Így élete lassan visszatért a megszokott kerékvágásba, és folytatta napenergia termékekkel kapcsolatos munkáját.
Ha gyermeke elvesztése miatti elsöprő fájdalmaktól szenved, tájékozódjon arról, van-e Gyászfeldolgozás Módszer® Specialista a lakóhelyén vagy forduljon egyhez Online. A Gyászfeldolgozás Módszer® Program valóban hatékony cselekvési tervet kínál az érzelmi helyreállításhoz. Nem arról van szó, hogy elfelejti a veszteséget, ez soha nem történhet meg, hanem inkább arról, hogy hatékony eszközöket kap a kezébe, mellyel kezelni tudja a szíve fájdalmát!
A támogató program elérhető élőben és online módon is a következő elérhetőségeken:
Kiss Katalin mentálhigiénés szakember, gyásztanácsadó , haladó Gyászfeldolgozás Módszer specialista
facebook oldal: Élet-erő
telefonszám: 06 30 4927311
