01/09/2026
Aznap pont nem késett a vonat
Az volt talán a legmelegebb nap az idei nyáron. Az étterem terasza tele volt, a napernyők kinyitva, de így is fullasztó volt a hőség. A szervírozó szekrény melletti asztalnál egy pár ült két kislánnyal. A nagyobbik csendben ette a krumplit, a rántott húshoz nem nyúlt. A kisebbik, úgy ötéves forma, a fal mellett eszegetett, hol a villával próbálkozva, hol meg egyszerűen csak kézzel, kecsapba mártva a hasábokat. Szinte minden falatot hangos sikítással kísért, akkor még nem lehetett tudni, hogy mert ízlik neki a krumpli, vagy csak kis figyelemre vágyik. Mindenesetre a szülőket cseppet sem zavarta a fülsiketítő visítás, apuka hidegvérrel evett, anyuka a húshoz hozzá sem nyúlt, kezében a telefon, fel sem pillantott. A szomszédos asztaloknál ülők néha felkapták a fejüket a sikításra, eleinte elmosolyodtak, aztán már unták, de rosszalló pillantásaik sem értek célba. A kicsi elunta a mókát, lecsúszott a székről, leült a földre a szervírozó szekrény elé. Kinyitotta az alsó ajtót, bekukkantott, kivett egy terítőt, majd próbálta visszatuszkolni. A pincérnőt nem tudta kihozni a sodrából, leguggolt mellé, mosolygott, türelmesen visszahajtogatta a terítőt és mondott valamit a pillanatra megtorpanó, eleven kis szöszkének. A szülők nem vettek észre semmit. A pincér elment, a kislány újra kivette a terítőt. Amikor erőteljesen becsapta a szekrény ajtaját, akkor nézett fel apuka a zajra. Hamar felmérte, hogy üres az asztalnál az egyik szék, lenézett a padlóra, végre felállt a székből, kézen fogta a kislányt, de nem szólt hozzá. Felültette a székre, visszaült a helyére, volt még egy kis maradék a tányérján. A szöszke hintázott a lábával, vetett egy pillantást a szüleire és elkezdte lehúzni a terítőt az asztalról.
Aki látta a folytatást mesélje el, nekem indult a vonatom. /Tóth B. Zsuzsanna/
