07/09/2025
Egy meg nem jelenített horgászújság cikk. Itt olvasható:
KAVICSOK🥾
Kézműves pisztrángok –horvátországi túra
Miután a vad kakukkfüves Sóskúti Kálvárián elszundítottam és álmot láttam a fülledt májusvégi napon, illatozó rétekről volt szándékom írni a KAVICSOK írás-sorozatomban. Posztoltam is álmomról, majd eszembe jutott, hogy hamarosan a Likai-fennsíkon, rétek. rétjén leszek, a Gacka folyónál, amihez hasonlót még életemben nem láttam, ahol a hihetetlen tiszta, átlátszó folyó vízimalmos forrástavakból ered és olyan egybefüggő magasfűves réteken kanyarog, amit emberi képzelet nem szül és bódító illatos álmaiban sem jelenik meg. Úgy gondoltam a tarka rét majd tovább fokozza azt a megmagyarázhatatlan elíziumi érzést, ami már annyiszor elfogott a Gacka hálátlanul pisztrángos partján.
Hamarosan oda is utaztunk és ezúttal is a gömb palackos keserű likőrös itókára emlékeztető gyógynövény felhőben horgásztunk. A parti kiöntésben gázolva nem csak a nyáron is tíz fokos víz, hanem a vízi menta illata is hűsített.
De ne siessünk ennyire előre, az úti célunk első állomása, mint mindig (ez már egy jól működő túra, amit évek óta viszek) a végig autópályás 400 km-es könnyű, beszélgetős utazással elért magashegyi titkos patak, ahová csak egy-egy vendéghorgászt vihetek évente. Jól is van ez így, hiszen rezervátumi ősállapotok uralkodnak a hűvös szurdokban, medvés terület és a nagy esésekkel lerobogó vízhez embert próbáló helyeken kell leereszkedni. Érdemes a rejtett medencéket meghorgászni és szinte minden pontját a pataknak, mert nem tudhatjuk, hol akad horogra a puccini pisztráng. Ez a sebes pisztráng egy módosult változata, főleg az olasz alpesi részek endomikus hala. Fehér udvar nélküli piros pöttyök helyett hüvelyk begynyi piros foltok ékesítik szerte a testét, még az úszóira is jut, egyedül a hasa aljára nem. Egyszer évekkel ezelőtt már fogtam egy apró példányát, azóta sem. A patak szépsége, egyedisége leírhatatlan, a vad sebes pisztráng állomány stabill és az átlag nagyságuk évről-évre nő. Lassan érdemes lesz erősebbre cserélni a rövid 2-es legyes botomat, főleg ha klasszikus nedves legyes technikával horgászom, mert az még csak hagyján, hogy vehemens, szakítás-gyanús rávágással kapja el a sodrásba beforduló silver butchert, de egynémely harmincas még meg is úszik sodrásnak lefelé. Ezúttal szárnyas májusi léggyel és őzszőrből készült száraz műlegyekkel horgásztunk sodrásnak felfelé.
Péter nem épp kezdő legyes, viszont keveset horgászik és ilyen kis patakon még nem is lengetett, neki az is elegendő lett volna, ha csak egyetlen egy vadon született aprósággal találkozik. Az első dobás: nem a legpontosabb, rövid is, pont a gödör közepére hull a légy, nem úszik rá messziről ahogy annak kellene, de amint elhagyja a mély feletti részt, pisztráng villan és nyílegyenesen tör messzebbről felénk, tátja a száját és már fordul is vissza vele a gödörbe, még akasztani se kell, görbül, táncol Péter kezében a bot és heves csapkodás kíséretében már húzza is magához a jó vaskos sebest. Hihetetlen öröm, kicsit szerencsétlen fotózkodás de már a helyén a hal. A következő dobás az enyém csak, hogy mutassam, hogyan gondolom ideálisnak ezt a szituációt, no meg az én legyemet is tesztelni akarom. Hosszat dobok, jóval a mélyebb rész fölé arra a sodorvonalra ami szépen épp a gödör fölé fogja lehozni a szárnyas májusit. Így is történik, majd megismétlődik az előbbi jelenet csak ezúttal még nagyobb a pisztráng és tisztes távolból csókolja le a víztetőről a csalit.
Erős kezdés. Első két dobás, két hal.
Sorra néztük át az ígéretesebbnél, ígéretesebb helyeket, ha kellett a vékony hegyi ösvényről akár ötven métereket ereszkedtünk alá a bokatörő meredélyeken, aztán lent a víz szélében botorkáltunk addig, míg tovább már nem lehetett haladni, majd vissza a patakon, megint fel az ösvényre és így tovább egész nap, meg nem állva, közben fogtuk a szépséges sebes pisztrángokat. Puccinira nem leltünk, viszont az Unger megjelenésű változatból többet is fogtunk. Azon a mai napig vitáznak a szakemberek, hogy az úszókon is megjelenő piros pöttyös forma elismerhető-e külön alfajnak vagy egyáltalán változatnak. Ez lehetne a magyar pisztráng-változat, ugyanis először a bükki Várvölgyi-patakból regisztrálták. Minden esetre otthon már nem igen találni, igaz pisztrángnak alkalmas patakot is egyre kevesebbet… Több, mint fél-életem töltöttem pisztrángozással. Sajnos egyre inkább csak telepített, ronda a faji jelleget elhagyó fenotípusúakkal találkozom. Hol vannak azok a sötétzöldes, barnás, sárgahasú egyedek, a szép rubintos fehér karimás pöttyeikkel, határozott fekete apró foltjaikkal? Hát itt, a csoda patakomnál.
Nagyot dörrent az ég, hideg szél suhant végig a szurdokban. Kellemetlen a védtelenség érzése járja át ilyenkor az embert. A magányos legyező horgász ismeri ezt. Olyan, mintha Isten figyelmeztetne; most már elég legyen, fogtál eleget, istent játszottál, visszaengedted őket, megkegyelmeztél, de ha maradsz, érezd mennyire apró vagy itt a sziklafalak közt, esetlenül és kiszolgáltatottan.
Eső alig tudott beesni a szurdokba, a torony magas fák is felfogták az égi áldást, medve se jött és a patak se áradt be, hogy menekülni kelljen, de azért még volt valami nyugtalanság bennem. Péter végig csak száraz legyezett, mondhatni unásig fogta így a halakat, egyik sem volt 35 centi felett. Nem is az zavart, hogy trófeális példányt nem fogtunk, hanem a hogyan. Ellentmondást nem tűrően leharaptam damiljáról az őzszőr legyet, felkötöttem helyette egy nedveset és közöltem vele, hogy angolosan, klasszikus stílusban vezesse, néha cincálja meg a lesodródó legyet, akkor is ha úgy érzi, hogy neki már minden horgászöröm kijutott mára. Unottan „fogadott szót”, görgetett dobás, légy leenged, majd áttereli a sodrásokon keresztül a másik partba, hogy majd ugyanezt még egyszer, még unottabban megismételje. Már épp engedtem volna, hogy feladja mikor, Péter megelevenedett. Érezte azt a semmivel össze nem téveszthető rántást a kézben tartott zsinóron. Még két úsztatás és akadt is a vehemens pisztráng, majd ki tépte kezéből a botot, pedig nem a nap legnagyobbja volt. Ez fogás koronázta meg a napot. Beszélgetve, élményét ecsetelve indultunk vissza csevapot enni, leöblítendő a megszokottan tűrhető károlyvárosi sörrel. Mire kiértünk a szurdokból a lemenő nap azért még kisütött.
Másnap mentünk a Gackára, mindig így szervezem a túrát, mert a jó horgászvezető tudja, fontos a kezdeti élmény és csak utána jöhet a nehezebben hódítható rész. Ide teljesen más legyek kellenek, nagy és méltóság teljes víz, óriási gackai sebesekkel és brutális erejű szivárványos pisztrángokkal, amik annyira válogatnak, hogy csak élethű apró lárvautánzatokkal vízközt, vagy nagyobb vízre rárepülő rovarok száraz legyes utánzatával lehet őket becsapni, hajszál vékony damilra kötve. Egész nap reménytelenül aszalódtunk a réten. Volt egy trófeális (70-80 centis) szivárványos, ami előttünk szedett, minden tetőn vagy vízközt sodródó rovart, sokszor méterekkel kitért valami láthatatlan apróságért. A fél napot vele töltöttük, fél doboznyi műlegyet próbáltunk, de legtovább addig jutottunk, hogy néhányszor érte úszott, egyszer a szájával is megbökte majd látványosan elszelelt, vissza a figyelő helyére.
Mérgesen mentünk át a folyó egy másik szakaszára, abban a reményben, hogy ott majd jobban kedvez a Gacka és fogunk a híres gackai sebes pisztrángból, ami olyan ezüstös és robusztus, mint egy lazac és csak akkor látod, hogy ott vannak mérnöki pontossággal elhelyezkedő vörös pöttyei végig az oldalvonalán, amikor visszaengeded a parti elöntött sásban, hogy vissza repesszen a széles folyamba, a víz tetejéig érő vízinövény erdőbe. A Gacka mély és a partnál egyből letörik, gyakran kiönt. és olyankor tocsog az egész rét. A vize kristály, kicsit kékes és annyi táplálék van benne, hogy nincs az a pisztráng mennyiség amit ne tudna eltartani. Az említett feketés, ezüstös pisztrángját tenyésztik, a háborúban majdnem kiveszett.
Nem lehetek elégedetlen a túrával, ha puccinit nem is, de Unger és vad dunai vérvonalú sebest már fogtam, olyat amiről Hermann Ottó is írt. Nem tudom, hogy a horgász ilyen vagy általában az ember vagy csak én, de ennyi jó és ritka élmény után is vágytam még. Vágytam elkapni a gackai grabancát, hisz legutóbb is meglépet egy. Mit, egy? Életem legnagyobb sebes pisztrángja. A merítőből ugrott ki a maga 5-6 kilójával... Tudom, hogy a Gackán nem tudok. az-az lehetetlen revansot venni, mindig ő győz, legutóbb 6:3-ra (hat akasztásból, hármat tudtam megszákolni).
Az újabb helynél a sok olasz, német, svájci és még messziről jött horgász közösen búslakodott, a legnehezebb napok egyike volt ez a Gackán. Ennek ellenére alaposan nekigyürkőztem, feltettem az esti rajzásnak megfelelő száraz legyet és nem bírva megvárni míg Peti szundit egyet, elindultam arra a szakaszra ahol még sosem horgásztam, a Gacka Hoteltől fölfelé. Ez az egyik legfelkapottabb rész, közel a söröző sok a pad meg az asztal és van közeg a horgásznak a közös sírás-rívásra. Nap vége volt, az ottani húszakból egy horgász fogott, egész nap kettő halat, pedig rengeteg a pisztráng, főleg erre a részre telepítenek.
A keskeny fa hídnak vettem az irányt, bele lestem a vízbe, (melyik horgász ne tenne így), de nem láttam egy halat sem, viszont a hídról messze elláttam, kinéztem egy távolabbi kanyarulatot és legeltettem még egy darabig a szemem a végeláthatatlan ezer színfoltú mezőn, amit, hol virág vagy fűszeres, ha nem épp gyógynövényes szellő borzolt. Az össze-vissza hullámzó, dülöngélő színes szőnyegek, helyenként a bárányfelhők árnyékával eleven Van Gogh képpé váltak, meg is feledkeztem mindenről, csak szívtam magamba valamit, amit nehéz lenne megfogalmazni és azt is mennyi ideig álltam ott és azt se tudnám megmondani mire gondoltam, nem beszélve arról a meghatódottságot okozó érzésről, ami a tiszta természetben olykor-olykor hevesen ragad el. Ilyenkor áll az idő, életem homokórája sem pereg úgy, kis ízelítőt kap az ember az öröklétből. Bizsergetően szomorú, megindítóan szép és félelmetes.
Beindult valamicske rajzás, de nem kellett nekik a legyem. Már majd leszakadt a karom az egész napos lendítésektől, így taktikát váltottam. Ilyenkor csak akkor és oda dobok ahol szed. Bevált. A petéket vízbe szóró nagy tegzesek épp, hogy érik a felszínt, majd felröppennek és pár méterrel arrébb megcsinálják ugyan ezt. A pisztrángok sokszor kénytelenek kiugrani értük, sokszor el is vétik. Pont oda dobtam a műlegyet ahol utána fordult a pattogó rovarért a hal. Már annyira ideges volt, hogy ezúttal nem vizslatta olyan alapossággal, ahogy vizet ért műlegyem, már ugrott is ki vele a víz fölé. Nyolc órai horgászat után örökké valóságnak tűnt, míg szákba tereltem. Többször kirohant, bele a növényszőnyegbe, kivágódott a vízből, mindent megtett, ami a nagykönyvben meg van írva.
Örömmel és csalódottan szabadítottam meg a szakáll nélküli horogtól. Nem ilyen pisztrángot akartam. A Gacka egy telepített, hóka, apró narancsos pettyű, fekete foltos kézműves’ csúnya sebest adott. Így üzent a jóIsten.
