13/07/2025
Ma szükség van a szeretet forradalmára – Leó pápa homíliája
Vasárnap délelőtt XIV. Leó pápa szentmisét mutatott be a Castel Gandolfo-i Villanovai Szent Tamás plébánián. Homíliájában az irgalmas szamaritánus példabeszédéről elmélkedett. Megemlékezett mindazokról, akik „az elnyomó politikai rendszerek, az őket szegénységbe kényszerítő gazdasági élet, az álmaikat és életüket megölő háború áldozatai”. Arra buzdított, hogy Jézus felhívására mi is kövessük az irgalmas szamaritánus példáját.
A Villanovai Szent Tamás templom, a pápai plébánia néhány lépésre található a Castel Gandolfo-i Apostoli Palotától, a pápák nyári rezidenciájától. Ez volt Leó pápa első nyilvános találkozója nyári pihenési időszakának megkezdése óta. A Szentatya nyitott elektromos autóval érkezett a plébániához, ahol a helyi lakosok, hívek, zarándokok lelkes tömege fogadta és akikhez rövid üdvözletet intézett.
A Bernini által tervezett plébánián, amely a spanyol ágostonrendi Villanovai Szent Tamás nevét viseli, XIV. Leó pápa a szentmise előtt térden állva imádkozott a Legszentebb Oltáriszentség előtt, miközben a kórus a „Tu es Petrus” – „Te vagy Péter” himnuszt énekelte. A Szentatyával koncelebrált Michael Czerny bíboros, az Átfogó Emberi Fejlődést Elősegítő Dikasztérium prefektusa.
Az irgalmas szamaritánus története az egyik legszebb példabeszéd
„Osztozom veletek az Eucharisztia ünneplésének örömében” – kezdte homíliáját XIV. Leó pápa, majd üdvözölte a jelenlévőket, a plébániai közösséget, Vincenzo Viva albanói püspököt, a papokat, a szerzeteseket és szerzetesnőket, valamint a polgári és katonai hatóságokat. A vasárnapi evangéliumi szakaszt elemezve a Szentatya megállapította, hogy Jézus egyik legszebb és legszuggesztívebb példabeszédéről van szó, amelyik az irgalmas szamaritánusról szól. (Lk 10,25-37).
Az irgalmas szamaritánus története ma is kihívást jelent
Ez a történet ma is kihívást jelent számunkra, megkérdőjelezi életünket, felrázza alvó vagy figyelmetlen lelkiismeretünk nyugalmát, és provokál bennünket az alkalmazkodó, a törvény külső megtartásában gyökerező hit kockázatával szemben, amely azonban képtelen az Isten irgalmas szeretetével együtt érezni és cselekedni. A példabeszéd középpontjában az együttérzés áll, amelyet az evangéliumi elbeszélés a szamaritánus cselekedetei által mutat be – fejt***e ki Leó pápa. Az első dolog, amit a szöveg hangsúlyoz, az a tekintet. Az út szélén fekvő, rablókba ütközött sebesült előtt elhaladó papról és a levitáról azt mondja a szöveg, hogy „észrevette, de továbbment”, „meglátta őt, és elment mellette”, míg a szamaritánusról szólva a példabeszéd megállapítja, hogy „megpillantotta és megesett rajta a szíve”.
Lássunk szívünkkel és érezzünk együtt
A tekintet jelenti a különbséget, mert kifejezi azt, amit a szívünkben hordozunk: láthatunk és tovább haladhatunk, vagy láthatunk és együtt érezhetünk – szögezte le Leó pápa. Van egy külső, szórakozott és sietős látás, egy olyan nézés, amely úgy tesz, mintha nem látna, tehát nem engedi, hogy megérintsen bennünket, amit látunk és nem kérdezhetünk rá a helyzetre. Van azonban egy olyan nézés, amely a szívünk szemével történik, egy mélyebb tekint***el, empátiával, amely lehetővé teszi számunkra, hogy belépjünk a másik helyzetébe, belsőleg részt vegyünk, megérint, felráz bennünket, arra késztet, hogy kérdéseket tegyünk fel az életünkről és a felelősségünkről.
Isten elsőként tekintett ránk szeretetével és együttérzésével
A példabeszéd azt mondja el, hogy az első pillantás az, amelyet Isten vetett ránk, hogy mi is megtanuljunk ugyanilyen szeret***el és könyörülettel teli szemmel nézni felebarátainkra. Valójában az irgalmas szamaritánus mindenekelőtt Jézus képmása, az örökkévaló Fiúé, akit az Atya éppen azért küldött a történelembe, mert tovább haladás nélkül, érzelemmel és együttérzéssel teli szemmel, szívvel és bensővel tekintett az emberiségre. Mint az evangéliumi példabeszédben szereplő ember, aki Jeruzsálemből Jerikóba ment le, az emberiség a halál szakadékaiba ereszkedett le, és még ma is gyakran számolnia kell a gonoszság sötétségével, a szenvedéssel, a szegénységgel, a halál abszurditásával. Isten azonban együttérzéssel, könyörületesen tekintett ránk, Ő maga akart a mi utunkon járni, leereszkedett közénk, és Jézusban, az irgalmas szamaritánusban eljött, hogy begyógyítsa sebeinket, ránk öntve szeretetének és irgalmasságának olaját.
Jézus maga az Irgalmas Szamaritánus
Ferenc pápa sokszor emlékeztetett minket arra, hogy Isten maga az irgalmasság és az együttérzés, és kijelent***e, hogy Jézus „az Atya irántunk való könyörületessége” (Úrangyala, 2019. július 14.). Ő az irgalmas szamaritánus, aki eljött hozzánk – emlékeztetett rá XIV. Leó pápa, majd idézte Szent Ágoston tanítását: „felebarátunknak akarta magát nevezni. Valójában az Úr Jézus Krisztus világossá teszi, hogy Ő maga volt az, aki segített azon a félholt emberen, aki a rablók által bántalmazva és magára hagyatva feküdt az út szélén” (A keresztény tanításról, I, 30.33).
Krisztus az együttérző Isten megnyilvánulása
Megértjük tehát, hogy a példabeszéd miért jelent kihívást mindannyiunk számára: mivel Krisztus az együttérző Isten megnyilvánulása, hinni Őbenne és tanítványaként követni Őt azt jelenti, hogy hagyjuk magunkat átalakítani, hogy mi is Őhozzá hasonlóan érezzünk. Szívünk hatódjon meg, tekintetünk lásson és ne haladjunk tovább, két kezünk segítsen és enyhítse a sebeket, erős vállakkal viseljük a rászorulók terhét.
Legyünk Krisztus szeretetének jelei a világban
A pápa utalt az első olvasmányra, amelyben Mózes arra tanít, hogy az Úr parancsainak engedelmeskedni és Őhozzá megtérni nem azt jelenti, hogy külső cselekedeteket halmozunk fel, hanem éppen ellenkezőleg, a szívünkhöz kell visszatérni, hogy felfedezzük, hogy Isten éppen a szívbe írta a szeretet törvényét. Ha lelkünk mélyén felfedezzük, hogy Krisztus, mint az irgalmas szamaritánus, szeret minket és gondoskodik rólunk, minket is arra ösztönöz, hogy ugyanúgy szeressünk, és olyan együttérzővé váljunk, mint Ő. Krisztus által meggyógyulva és szeretetét érezve, mi is jelei leszünk az szeretetének és együttérzésének a világban.
Valósítsuk meg a szeretet forradalmát
Ma szükség van a szeretetnek erre a forradalmára – hangsúlyozta Leó pápa. Ma az az út, amely Jeruzsálemből Jerikóba, a tengerszint alatt fekvő városba vezet, az az út, amelyen mindazok járnak, akik a gonoszságba, a szenvedésbe és a szegénységbe süllyednek, akiket nehézségek nyomasztanak, vagy akiket az élet körülményei megsebeztek. Ez az út mindazok útja, akik „a mélybe süllyednek”, amíg el nem vesznek, és el nem érik a mélypontot. Ez sok megfosztott, kirabolt és kifosztott nép útja, akik az elnyomó politikai rendszerek, az őket szegénységbe kényszerítő gazdasági élet, az álmaikat és életüket megölő háborúk áldozatai.
Mi mennyire hasonlítunk az irgalmas szamaritánusra?
A Szentatya ezután felt***e a kérdést: mi mit teszünk? Látjuk a valóságot és tovább lépünk, vagy hagyjuk, hogy a szívünket átjárja a fájdalom a szamaritánuséhoz hasonlóan? Néha megelégszünk azzal, hogy csak a kötelességünket végezzük, vagy csak azokat tekintjük felebarátunknak, akik a mi környezetünkben vannak, akik úgy gondolkodnak, mint mi, akiknek ugyanaz a nemzetiségük vagy vallásuk. Jézus azonban pontosan az ellenkezőjére fordítja ezt a felfogást, amikor bemutatja nekünk a szamaritánust, aki egy idegen és egy eretnek, és aki a sebesült ember felebarátjává válik. És Jézus arra kér minket, hogy mi is tegyük ugyanezt tegyük – mutatott rá Leó pápa.
Szívünk legyen nyitott mások szükségletei számára
Ezután XVI. Benedek pápa szavait idézte „A Názáreti Jézus” c. könyvéből: „A szamaritánus nem kérdezi, hogy meddig terjednek a szolidaritási kötelezettségei, sőt azt sem, hogy milyen érdemek szükségesek az örök élethez. Valami egészen más történik: megszakad a szíve [...]. Ha a kérdés az lett volna, hogy „A szamaritánus is az én felebarátom?”, akkor az adott helyzetben a válasz egy meglehetősen éles „nem” lett volna. Itt azonban Jézus a feje tetejére állítja a kérdést: a szamaritánus, az idegen, ő maga a felebaráttá teszi magát, és megmutatja nekem, hogy önmagamból kiindulva, meg kell tanulnom felebarátnak lenni, és hogy a választ már magamban hordozom. Olyan emberré kell válnom, aki szeret, olyan emberré, akinek a szíve nyitott arra, hogy nyugtalanná váljon a másik szükségleteit látva” (A Názáreti Jézus).
Mindannyiunknak szól Krisztus felhívása: „Menjetek és tegyetek hasonlóképpen”
XIV. Leó pápa a következő buzdítással zárta homíliáját: lássunk, anélkül, hogy tovább haladnánk, állítsuk meg rohanó száguldásainkat, hagyjuk, hogy a másik élete, bárki legyen is az, a szükségleteivel és szenvedéseivel, összetörje a szívünket. Ez közel hoz bennünket egymáshoz, igazi testvériséget szül, ledönti a falakat és a kerítéseket. És a szeretet végre helyet teremt, erősebbé válik a gonosznál és a halálnál. Tekintsünk Krisztusra, az irgalmas szamaritánusra, és hallgassuk meg ma újra az Ő hangját, amely mindannyiunkhoz szól: „Menjetek és tegyetek hasonlóképpen” (v. 37).
A szentmise végén Leó pápa az ünnepség emlékére „egy kis ajándékot” adott át a Szent Tamás templom plébánosának, Tadeusz Rozmus lengyel szalézi atyának: egy patenát és egy kelyhet.
„Ezek a közösség eszközei, és mindannyiunk számára meghívást jelenthetnek arra, hogy közösségben éljünk, hogy előmozdítsuk ezt a testvériséget, amelyet Jézus Krisztusban élünk meg” – mondta XIV. Leó pápa, miközben átnyújtotta az ajándékot.
