27/08/2026
Egyik legemlékezetesebb Törzsasztal-estünk Nádas Péter nagyváradi közönségtalálkozója volt 2008-ban. Szokás szerint, a nyilvános rendezvényt megelőzően interjú készült a vendéggel az Erdélyi Riport szerkesztőségében. A Kossuth-díjas írót Szilágyi Aladár faggatta, a beszélgetés később megjelent a Kortárs, magyar című kétkötetes interjúválogatásban is. Képeink a Magnólia utcai szerkesztőségben készültek, az író éppen beleszagol a Várad folyóirat friss, a nyomdából aznap érkezett számába. Nádas Pétertől ennek az interjúnak két részletével búcsúzunk.
– Járt-e már Nádas Péter a Holnap városában?
– Nem, de vannak váradi kötődéseim, az egyik nagybátyám, Aranyossy Pál a Nagyváradi Naplónál volt újságíró. És váradi, bihari származású volt a tragikus sorsú Szatmáry László doktor is, aki egy kicsit még visszaadott az életnek. Csodálatos ember volt. A János Kórházban ültetett be a saját kocsijába, hogy pizsamában csempésszen át az Érsebészeti Klinikára, ahol dolgozott, és ahol végre tudta hajtani azt az akkoriban még alig alkalmazott beavatkozást, amitől a keringésem ismét helyreállt.
(…)
– Minden könyvében megvívja a maga harcait a nyelvért, a nyelvvel, hiszen kimondhatatlan, elmondhatatlan, sokszor megmagyarázhatatlan dolgokat próbál nyelvi formába önteni. Az egy-egy mű megírásához kellő nyelv keresése végig tartó küzdelem, avagy bizonyos idő után kikristályosodnak a dolgok, és utána megy minden a maga útján?
– Ebben mindig bízik az ember. Amikor már azt hiszi, hogy megtalálta az optimális megoldást, akkor általában be kell látnia a kudarcát. Az írónak naponta ki kell találnia saját magát, már csak azért is, mert minden napra minden megváltozik. Munkámnak ez a legnehezebb része, egy-egy szöveg nagyon lassan születik, egy-egy könyv lassabban készül, mint ahogy olvasódik. Akár néhány óra vagy néhány nap alatt is el lehet olvasni egy regényt. Egy-egy könyv olykor évtizedes munkát igényel. Sértő is, hogy mások mindössze néhány órát töltenek azzal, amiről én annyi mindent egybehordtam. De ennek a munkának csak egy része szól a nyelvről, nagyobbik része mindenféle másról szól. Pszichológiáról, filozófiáról, a társadalomról, amely a munkát körülveszi, amelyben maga az író is él. Tisztában kell lennie a viszonyokkal, a folyamatokkal. Mindezeket a saját tapasztalatából ismerheti, a szakirodalomból vagy a másokkal folytatott beszélgetésekből ismerheti, egyszóval nagyon sokféle forrása van. Magának az írásműnek mint kompozíciónak van struktúrája, rendje, zeneisége. Nem ártanak a zenei példák, van, aki utánuk is jár, én meg szoktam tenni. Annyi minden történik munka közben az emberrel, nagyon sokszor feladja, pánikba esik. Idősebb korában talán már kevésbé, annyit azért nem pánikol, hiszen tudja: a nehézségek mögött a saját problémái rejlenek, vagy a társadalom tisztázatlan kérdései, a kettő olykor egybecsúszik, és adott esetben ez is érdekes. Az írónak néha az a dolga, hogy mások helyett tisztázzon gondokat, javaslatként előadja a saját eredményeit. Lehet, hogy figyelemre se méltatják, észre sem veszik, de akkor is ez a dolga.
(Szilágyi Aladár: Elvarratlan szálak szabadsága – Nádas Péter író, drámaíró, esszéista, fotóriporter. In: Kortárs, magyar – Szilágyi Aladár íróportréi, Holnap Könyvek Kiadó, 2020)
