07/10/2025
🇭🇺 Drága Rózsi néni!
„A mesének vége, én álmodom…”
Napok óta ez a slágerfoszlány motoszkál a fejemben. Hogy egészen pontos legyek, szeptember 11. óta. Hanna Rózát költöztettük fel aznap Komáromba az egyetemre. Egy kávézó teraszán ültem, amikor elkezdett zümmögni a fejemben a Ha itt lennél velem című Republic-dal. És én elbőgtem magam. Az indokolatlannak tűnő könnyeket a költöztetéssel járó feszültséggel és kimerültséggel magyaráztam. De a kiadós sírást nem követte megkönnyebbülés. A rosszkedvem velem maradt a kávé után is, ezért jobbnak láttam, ha nem látogatom meg magát a kórházban. Alighogy hazaértünk, csengett a telefon. Mikor a kijelzőn megláttam a lánya nevét, már tudtam, hogy Zsuzsi mit fog mondani.
A meséknek vége, Rózsi néni már álmodik.
Olyan világot élünk, amelyik azt sulykolja belénk, hogy mindenki pótolható. Hát nem az. Lapunk Rózsi nénije, aki 1941-ben a keresztségben az Anna Róza nevet kapta, pótolhatatlan. Mert senki nem ismerte és ismeri úgy Párkány bölcsőjét, az Öreg utcát, mint ő. Múltidéző sétáink alkalmával nemcsak a neveket sorolta, hanem páratlan humorral és ritka empátiával idézte meg az embereket is, akik ott éltek. Szeretettel beszélt nemcsak saját családjáról, a kiterjedt Barics-, Kuklis- és Péterváry-famíliáról, hanem az utca összes lakójáról, a valaha élt és jelenkori párkányiakról, egykori kollégáiról és szeretett tanítványairól, akiket igazi tyúkanyóként gyűjtött maga köré és terelgetett az után is, hogy kirepültek az iskolából. Pedagógusként nem tett különbséget a tehetősebb és szegényebb, a magyar és roma származású gyerekek között. Remek memóriával, pajkos kacsintással és huncut mosollyal jegyezte fel pettyes noteszébe azokat az eseményeket, amiket „tollba mondott” nekem.
Egyetlen párkányi barátomat és bizalmasomat veszítettem el.
Hiszem, hogy nemcsak a szerelmek, hanem a barátságok is az égben köttetnek. És ahogy a szerelemnek, úgy a barátságnak sincsenek szabályai. Földi normák nem határolhatják be, hogy kiben találjuk meg életünk szerelmét, párját vagy azokat a barátokat, akikre rábízhatjuk titkainkat. „Gyüttmentként” Párkányban nehéz volt barátokat szereznem. Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy ősz hajú riportalanyomban találjam meg azt a bizalmas támaszt, akinek mikor elpanaszoltam, hogy vannak, akik gúnyolódnak a pink aktatáskámon és a rózsaszín ruháimon, csak annyit mondott: azért teszik, mert irigyelnek. És attól a naptól fogva mindig rózsaszín ruhában fogadott.
Tudom, hogy nem neheztel rám azért, mert nem tudtam részt venni a temetésén, és nem tudtam elmondani azt a búcsúbeszédet, amit most írok.
Rózsi néni, én nem szeretek búcsúzkodni.
És utálok búcsúbeszédet írni. És egyébként is… Mikor legutóbb beszéltünk, azt ígérte, hogy az októberi számba összehozunk egy jó cikket a vásárról és a jubiláló Mária Valéria hídról. Miközben mind a ketten sejtettük és éreztük, hogy hattyúdal lesz. Mert Rózsi nénit már várják. Mikor a szívroham után a kórházban lábadozott és megszületett a dédunokája, azt mondta, az élet örök körforgás. Hogy mindannyiunk életében eljön az a nap, amikor a körtáncban át kell adnunk a helyünket valaki másnak. Talán ez volt a legrövidebb, legszomorúbb és legtanulságosabb mese, amit magától hallottam.
De ez nem lehet az „itt a vége”.
Még találkozunk.
Mert a jó mesének sosincs vége.
Gulyás Zsuzsanna
🇸🇰 Drahá Rózsi néni!
„Rozprávka sa skončila, ja snívam ďalej…“
Už niekoľko dní mi táto melódia znie v hlave. Aby som bola presná – od 11. septembra. V ten deň sme presťahovali Hannu Rózu do Komárna na univerzitu. Sedela som na terase kaviarne, keď sa mi v mysli začala ozývať pieseň skupiny Republic Ha itt lennél velem (Keby si tu bol so mnou). A ja som sa rozplakala.
Slzy, ktoré sa zdali bezdôvodné, som pripisovala únave a napätiu, spojenému so sťahovaním. Lenže po výdatnom plači neprišla úľava. Smútok zostal so mnou aj po káve, a tak som usúdila, že bude lepšie, ak Vás v nemocnici nenavštívim. Len čo sme sa vrátili domov, zazvonil telefón. A keď som na displeji uvidela meno vašej dcéry, už som vedela, čo mi Zsuzsi povie.
Rozprávky sa skončili. Rózsi néni už sníva.
Žijeme vo svete, ktorý nám neustále vsugerúva, že každý je nahraditeľný. Ale nie je to tak. Naša Rózsi néni, ktorá v roku 1941 dostala pri krste meno Anna Róza, je nenahraditeľná. Pretože nikto nepoznal a nepozná kolísku Štúrova – Starú ulicu – tak ako ona. Počas našich nostalgických prechádzok nielen vymenúvala mená, ale s jedinečným humorom a vzácnou empatiou oživovala aj postavy ľudí, ktorí tam kedysi žili. Hovorila s láskou nielen o svojej rodine – rozvetvených rodoch Baricsovcov, Kuklisovcov a Péterváryovcov – ale o všetkých obyvateľoch ulice, o niekdajších i súčasných Štúrovčanoch, o svojich kolegoch a milovaných žiakoch, ktorých zhromažďovala okolo seba ako láskavá kvočka a viedla ich aj potom, čo už dávno vyleteli zo školskej lavice.
Ako učiteľka nikdy nerobila rozdiely medzi bohatšími a chudobnejšími, medzi deťmi maďarského či rómskeho pôvodu. S vynikajúcou pamäťou, šibalským žmurknutím a potmehúdskym úsmevom si do svojho bodkovaného zápisníka zaznamenávala udalosti, ktoré mi tak rada „diktovala“.
Stratila som jedinú pravú priateľku a dôverníčku v Štúrove.
Verím, že nielen lásky, ale aj priateľstvá sa uzatvárajú v nebi. A tak ako láska, ani priateľstvo nemá pravidlá. Pozemské normy nemôžu určovať, v kom nájdeme lásku svojho života, spriaznenú dušu alebo tých priateľov, ktorým môžeme zveriť svoje tajomstvá. Ako „prisťahovalkyňa“ som v Štúrove ťažko hľadala priateľov. Muselo ubehnúť dvadsať rokov, kým som v jednej striebrovlasej respondentke nenašla tú dôvernú oporu. Keď som sa Vám zverila, že niektorí sa posmievajú mojej ružovej aktovke a šatám, povedali ste len: robia to preto, lebo vám závidia. A odvtedy ste ma vždy vítali v ružových šatách.
Viem, že sa na mňa nehneváte, že som sa nemohla zúčastniť Vášho pohrebu a nemohla som predniesť rozlúčkový prejav, ktorý teraz píšem.
Rózsi néni, ja nemám rada lúčenia.
A nenávidím písať smútočné prejavy.
A vôbec… Keď sme sa naposledy rozprávali, sľúbili ste, že do októbrového čísla pripravíme pekný článok o jarmoku a o jubilujúcom Moste Márie Valérie. Hoci sme obe tušili a cítili, že to bude vaša labutia pieseň. Pretože Vás už čakali inde. Keď ste sa po infarkte zotavovali v nemocnici a narodilo sa Vám pravnúča, povedali ste: život je večný kolobeh. V živote každého z nás príde deň, keď musíme svoje miesto v kruhovom tanci prenechať niekomu inému.
Možno to bola najkratšia, najsmutnejšia a najpoučnejšia rozprávka, akú som od vás počula.
Ale toto nemôže byť „koniec“.
Ešte sa stretneme.
Pretože dobrá rozprávka sa nikdy nekončí.
Zuzana Gulyásová
